Berzsenyi elégiáiban olyan összetett, összegző élmények jutnak kifejezésre, ahol az illúziókból való kiábrándulás a valóság felismeréséig jut. Az ifjúság elmúlásának fájdalmát a költő az elmúlás egyetemes élményévé teszi. Elégikus versei tele vannak olyan hangulati jelzőkkel, amelyek elvezetnek az érzelmesség felszínétől a vallomások telítettségéig, így a romantikus elvágyódás bánattá és lemondássá érik. A Berzsenyi-féle elégiai táj talán a legszebben az érték- és időszembesítő illetve létösszegző költeményében, A közelítő tél-ben ölt testet.
A verset dús források táplálják: a költő magánya, az élethez fűződő drága kapcsolatnak megszakadása, kiábrándulás, sorsára való rádöbbenés. A költő életének őszéhez ért, utolsó szerelmi vágyakkal szívében. Maga a cím is hordozza ezt lopva közeledő elmúlás riadalmát, és ez predesztinálja az egész vers hangvételét. Mégis elsősorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményében, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és a szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életéből lassan eltűnnek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. A vers témájából fakadóan Berzsenyi a múlt és jelen értékeit vizsgálja, így a nosztalgikus életérzések feltárása illetve a költő által vágyott eszmények és a tapasztalati valóság feloldhatatlan ellentéte adja a mélyen elégikus hangnemet.
A mű felépítése könnyen követhető, a költő gondolatmenetete logikus: az első szerkezeti egységben az őszi természetet festi le, majd egy általánosító rész következik, zárásként pedig saját életére alkalmazza a tanulságot. (Érdemes megfigyelni, hogy Babits Mihály az Ősz és tavasz között-ben a Közelítő tél több motívumát is átvette, így a szerkezeti felépítést is.) Az első három strófában a költő nem csak az őszt festi, hanem a nyár és a tavasz hiányát is. Így átminősül a cím ígérte leírás, s ez kettős hatást vált ki: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem a múlt értékeinek visszahozhatatlan elvesztésére is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. Ezt nyomatékosítják a múlthoz kötődő pozitív értékű, antik hangulatú szavak, utalások: a kertet “ligetté”, “rózsás labirinth”-tá eszményíti Berzsenyi, melyben “Zephyr” lengedezett és “symphonia szólt”. Az első három versszakban összesen hét tagadószó fordul elő és ezt fokozzák a negatív tartalmú szavak: “hervad”, “hullnak”, “homály”, “borong”, “szomorú”, “kiholt”, melyek egy ellen-idillt vázolnak fel. A pompa tagadása teszi még élesebbé, fájdalmasabbá a verszene sugallta melankóliát. A képi ellentétek konkrétságukon túl az öröm és a gyász, az élet és a halál komor szembenállását képviselik. Fontos megjegyezni, hogy a természet - mint a Levéltöredékben - lelki tájat is jelent, s e kettő harmóniája jelenti a költő számára az idilli nyugalmat.
Ezért érdekes, hogy az elmúlás egységes drámája játszódik le előttünk a természetben, az egyetemes létben és az egyén életében egyszerre. A tartalom és a forma ilyen művészi egysége a világirodalomban is ritka, talán csak Goethe tudta megvalósítani: “Immár minden bércet / Csend ül, / Halk lomb, alig érzed, / Lendül: / Sóhajt az éj. / Már búvik a berki madárka, / Te is nemsokára / Nyugszol, ne félj...” (Vándor éji dala).
Berzsenyi az első három szakaszban a természetet festésével érzékelteti az idő kérlelhetetlen múlását, majd a táj korlátait romantikus merészséggel töri át, és a “szárnyas” idővel a végtelenségbe ér, ahonnan nézve minden csak átmeneti jelenség: “Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész.” Míg Kemény Zsigmond mindent úgy élt át, hogy észrevette a bennük rejlő tragikumot, Berzsenyi minden dolognak - így a törékeny kis nefelejcsnek is - a mulandóságát érezte rögtön: “Még eddig a mulandóságnak magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek” - írja a harminchárom éves, fiatal költő. Az erő mint formateremtő energia jelenik meg, s nála alakult át a statikus világkép dinamikussá (minden erő egyfelé rohan, az elmúlás felé).
A vers zárlatában szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt fiatalsága. Most már a költő egész eddigi fiatalsága szétfoszlottságában lepleződik le, egyszerre sugalmazva önnön teltségét, s e teltség mögött tünékeny pillanatnyiságát: “Még alig ízleli nektárját ajakam, még alig illetem egy-két zsenge virágait.” A közeledő téllel megszakad a természet és az emberi lét párhuzama, harmóniája: a lírai én számára nincs több kikelet, ugyanakkor lelkében egyaránt igenli magát az élet és a halál. Ezt az érzést erősíti valamelyest az “Itt hágy” kétszeri ismétlése, mondatpárhuzama. (A már említett Babits műben mindez így hangzik: “Csak az én telem nem ily mulandó. / Csak az én halálom nem halandó. /... Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... / Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”)
Berzsenyi számára az élet immár a vágyat fájdalommá, a gyönyört bánattá érleli. A halálsejtelem a pillanatot az érzelem és értelem teljességével tölti meg s egyszerre kell átélnie az elmúlást mint természeti jelenséget, egyéni élményt és egyetemes törvényszerűséget: “Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom. / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” Az illatok, színek, fények és kedves hangok az idő egyetlen szárnycsapására elhalványulnak, s a “mégeket” és a “majdot” véglegesen érvényteleníti a “soha” szigorúsága. Ez az ősz: az élet és a halál, a születés és az elmúlás, a gyönyör és a fájdalom egysége. A költő nem a kezdetet és a véget, hanem a lét teljességét ismeri fel a lírai hős életelemeként.
A vers talán legmeghatóbb része, mikor a fájdalom és szerelem, gyönyör és halál még egyszer egyesülnek a mulandóság hangulatában, s ezt a költő érett bölcsességgel, rezignációval éli át: “Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!” – “A szerelmes szembenézésébe húzza össze az élet szemhatárát, e legmélyebb, legvalóbb pillanat mögé állítva a halál bizonyosságát” (Barta János).
Valóban egyszerre: éli, szemléli, szenvedi meg és megméri sorsát, s Berzsenyi e nosztalgikus fájdalmát talán a legszebben Alphonse de Lamartine A tó című műve fejezi ki: “Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek, / ne óh ne fussatok!”, “Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok, / mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?”
Kapcsolódó olvasnivalók
Az alvásról bővebben
Az alvás a legtöbb gerinces (és némelyik különleges rovar, például a Drosophila gyümölcslégy) természetes pihenőállapota. A szándékos testmozgás és a külső ingerekre adott reakciók csökkenése jellemzi. Alvás alatt fokozódik a sejtosztódás, a sejtelhalás üteme mérséklődik. Időtartama átlagosan 7-9 óra közé esik.
Ergonómia a képernyő előtt
A képernyőhasználat mindennapi életünk részévé vált, legyen szó munkáról, tanulásról, vagy szórakozásról. A hosszan tartó, képernyő előtt töltött idő viszont egészségügyi problémákat okozhat, beleértve a hátfájást, a szemfáradtságot és a kézfej zsibbadását, vagy akár ínhüvely-gyulladást. Ezek a tünetek sokszor az ergonómia, vagyis a nem megfelelő munkakörnyezetre vagy testtartásra vezethetők vissza.
Zuhany kontra fürdés
Bár általánosan elfogadott gondolat, hogy a zuhanyozás víztakarékosabb, így kevésbé környezetterhelő tevékenység, mint a fürdés, egy innovatív brit felmérés szerint a helyi tisztálkodási szokások fényében ez nem biztos, hogy így van. A kozmetikai termékeket is gyártó Unilever készítette el a vonatkozó felmérést azzal az indokkal, hogy megtudják, a fogyasztóik termékhasználat közben mennyire terhelik a környezetüket.
Kapcsolódó doksik
Középiskolai anyagok
Kosztolányi Dezső Esti Kornél éneke című művének elemzése
„A humort akár avultnak sejteném”, „sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket talán kissé üresnek is találnám.”
Babits Mihálynak, az Esti Kornél novellafüzér elsőszámú értelmezőjének, a Nyugatban megjelent kritikája e szavakkal illette Kosztolányi írásművészetét.
A felszínességre és az ürességre mondott kritika talán nem teljes mértékben...
A szőlőszem-monológ elemzése
Petőfi Sándor Az apostol c. művében a főhős, szilveszter személyiségének fejlődését és mozzanatokban elénk tárt életútját ismerhetjük meg. A fejlődés leginkább belső monológok által mutatkozik meg. A "szőlőszem-monológ" 16-17 évesen fogalmazódik meg a főhősben a világtörténet olvasása közben.
A monológ rímtelen, szerkezetileg három részre tagolható. A...
Gárdonyi Géza, Egri csillagok tartalom
I. Hol terem a magyar vitéz?
“A patakban két gyermek fürdött, egy fiú meg egy lány." Az ötéves Vicuska a közeli falu urának, Ceceynek a lánykája. A hétéves Gergő apja kovács volt Pécsett, de már meghalt. Egy félszemű török riasztja meg a két gyereket. A bokorba bújnak előle, de mikor az elköti a szürke lovat, amit a kisfiú nagyapja bízott rájuk, Gergő nagy bátran elé...
1823. január elsején született Kiskőrösön. Apja Petrovics István mészárosmester; szlovák anyanyelvű édesanyja, Hrúz Mária az esküvő előtt szolgálólány volt.
