1827-ben született, a reformkor hajnalán. Szellemi fejlődésére igen nagy hatással volt Vajda Péter, a nagybátyja, akit Petőfi is versben siratott el halálakor. Petőfi egyébként Vajda ideálja, talán ez is magyarázza, hogy 1848 augusztusában honvédnek jelentkezik.
Kétféle líra
Vajda költészete többnyire az elszigetelt magány, a kirekesztettség, a világgal és önmagával való meghasonulás életérzését fogalmazta meg. Így lett a meg nem valósult élet, az élmény hiánya és keresése leghatalmasabb élménye. Érett költészete megtelik filozófiai töprengésekkel, az 50-es évek verseiben már felmerülnek az emberi élet értelmét kutató gyötrő kérdések. Vajda költői magatartása két újfajta líratípus találta meg legmegfelelőbb kifejezésformáját: a hangulat-lírában és a látomás-lírában.
A költő vonzódása a természethez már gyerekkorából fakad, természeti költeményében mégsem kapunk valódi képet róla. Mert Vajdát már nemcsak a külső világ, a táj megejtő szépsége és bája vonzotta, hanem egy sokkal mélyebb vadon, a lélek világa. A természeti tárgyak, a természet jelenségei nem csupán objektív valóságukban jelennek meg költeményeiben, hanem túlmutatnak önmagukon, már-már mélyebb titkokat sejtető jelképekké válnak, anélkül, hogy szimbolistává tennék líráját. Petőfi verseiben maga a táj elevenedik meg, Vajdáéban a táj csak közvetítő elem: a költő sajátos életérzésének hordozója, gondolatait, látomásait idézi fel. A lélek drámája rávetődik a külvilágra, s az megtelik nyomasztó hangulattal, belső fájdalommal, az árvaság, az elhagyatottság szomorúságával, kínzó gyötrelmekkel.
Ennek a líratípusnak (melyet filozófiai dalnak is nevezhetünk) egyik legjellemzőbb s hibátlan remeklése A vaáli erdőben (1875). A váli „kis házikó” a védettséget, a békességet, a gondtalanságot jelentette számára. Felnőtt korában is a váli erdő képét, emlékét siratta, dédelgette, a vesztett illúziók jelképévé avatta. Ide, a hajszoltság légkörében idillivé szépült természeti környezetbe vágyódik vissza, ahol minden olyan egyszerű és természetes, még a halál is.
A vers csöndes, borongós hangulata eléggé szokatlan Vajdánál: a kudarcokba belefáradt s a lét nagy kérdéseivel viaskodó lélek sóhaja után azonban lélektanilag hiteles, őszinte. Nem lázad most a magány ellen, hanem óhajtja, nem retteg a haláltól, hanem sorsába beletörődve elfogadja, s szinte azonosul a természettel. Most megnyugtatja, hogy a halál mindörökre való elalvás, a megsemmisülés örök pihenés, a küzdelmek vége. Mindaz a természetbe belesimuló béke és nyugalom, amiről szó van, csak vágyott, de soha el nem érhető idill.
A háborgások, vívódások utáni lecsillapodott lélekállapotot tükrözik a költemény nyelvi megoldásai is. Egyetlen, óhajtó-feltételes módban álló összetett állítmánytól függ az egész költemény. A vers voltaképpen egyetlen mondat: egyetlen vágy, sóhaj kifejezője. A főmondat állítmányához tartozó alanyok, melyek azt fejezik ki, mi volna jó, mind főnévi igenevek. A magyar nyelv szabályai miatt ezek nem utalnak a cselekvő számára és személyére sem, csak elvontan jelentik a cselekvést és a történést. A költemény békéjét, mozdulatlan nyugalmát fokozza a mellérendelő szószerkezetek halmozása: ezek többsége helyhatározós, kisebb része állapothatározós szerkezet.
A Nádas tavon (1888) című költemény a látomás-lírára példa (de besorolható a hangulat-lírába is). Ez is egy természetet leíró versnek indul, de itt sem a táj bemutatása, részleteinek lajstromozása a cél. A címben szereplő tó és környéke Vajda kedvelt vadászhelyei közé tartozott.
A mű különös versdallamú. A sajátos verszene az oldottság, a tűnődés benyomását s valami monoton, andalító, ringató lebegés képzetét kelti fel.
A lírai monológban a költői én szólal meg, akit a táj élménye a maga bűvöletébe von, s erről az önfeledt megbővültségről vall.
Az első három strófában még találhatók reális tájelemek erős hangulatisággal átszőve. A napszak csak jelzett, az évszak homályban marad. A közvetlenül egymás után, azonos sorhelyzetben megismételt, nyomatékosító hasonlat segíti elő az anyagtalanná válás illúzióját. Csend és mozdulatlanság uralkodik a tájon.
A következő versszakokban folytatódik és kiszélesedik az átválás a realitásból az irrealitásba, a látványból a látomásba. A lírai én már nem is a körülötte levő tájat nézi, hanem a világot csodálja, s ez fokozatosan megtelik varázslatos bűbájjal, titokzatos talánnyal. A való és a valótlan, a véges és a végtelen határai elmosódnak a fény és a víz özönlő ragyogásában, a reális világ káprázattá válik. Fokozza ezt a látomás élményt, ezt a varázslatot a mozgás és a mozdulatlanság közötti különbség megszűnése, érzékelésének lehetetlensége.
A való világ eltűnt, a térbeli tárgyak elmosódtak, a látszat kezd valóssá válni, s ez az önfeledt bűvölet indítja útnak a gondolatot a semmiség felé. Ez készteti a lírai alanyt a földi élet értelmének kutatására, az élet és a halál közti különbség megfejtésére.
Ahogy korábban a tér elemei olvadtak egybe, most az idő határai mosódnak össze: a káprázat egyetlen pillanatba sűríti az örökkévalóságot, a jelent, a múltat és a jövendőt. Az égen megálló nap keltette időtlen pillanat maga is ragyogó és fenséges. A költő mintha egy olyan állapotba került volna, ahol a minden apró, az egyedi létezés pedig csak látszat. Ez vezeti el ringó lelkét a teljes kételkedésig, a valóság létezésébe vetett hit megrendüléséig, az egész világnak „mese, csalódás, álom”-ként való felfogásáig. Az utolsó versszak kérdése nem költői kérdés: erre a költő egyáltalán nem tud válaszolni.
A vers filozófiai mondanivalója, kérdésfelvetése teljesen felszívódott a hangulatba. Tudnunk kell e mű olvasásakor, hogy egy pesszimista német filozófus - Schopenhauer rendkívül nagy hatással volt e század végének embereire. A kor természettudományának egymást követő új felfedezései egyébként is kételyekkel terhelték meg az emberek tudatát, megingatták a valóságról alkotott hagyományos nézeteiket.
A kozmikus magány
Vajda elszigeteltségének, kozmikussá növesztett magányának egyik leghatásosabb kifejezője Az üstökös (1882) című, szimbolizmusba átvezető, többértelmű allegóriája. Versének közvetlen ihletője minden valószínűség szerint nem egy valódi üstökös-kép volt. A költemény első két sora még a látvány leírása, de ez a következőkben fokozatosan metaforikussá válik. A költeményben szereplő nyelvi fordulatok nagy része sűrítő metafora. Vajda az üstökösben nem annak ragyogását, hanem feltűnését és eltűnését ragadja meg, hanem pályájának egyenességét, s ennek következtében társtalan boldogtalanságát, magányosságát. A költői sors a csillagéhoz hasonlóan egyenes, következetes, meg nem alkuvó. A korai szimbolistákhoz hasonlóan az író még maga fejti meg az első két strófa allegorikus-jelképes értelmét az ugyanolyan terjedelmű két utolsó versszakban. A vers mondanivalóját - önmagára is, az üstökösre is vonatkozóan - tömören foglalja össze a második és a negyedik versszak utolsó sorának két-két mellékneve (állítmánya).
Az üstökös-lét nemcsak fájdalmas szomorúsággal tölti el, hanem büszke öntudattal is: végtelen magánya erkölcsi nagyságának, kiválasztottságának bizonyítéka, életútja dacos egyenességének következménye.
Éppen a társtalanság, a kivetettség igazolja elkülönülését kora kisszerű világától, bizonyítja gerincességét, az átlagból kiemelkedő emberségét. Így válik ez a vers költői önjellemzéssé, önértékeléssé.
Vajda költészete szakítást jelent a korábbi magyar költészetnek azzal a stilisztikai hagyományával, mely elsősorban az antik ízlésen nevelkedve a hasonlatot tartotta legfőbb költői eszközének. Metaforái erős hangulati töltést kapnak, s ez a változás vezet majd a metaforánál is sűrítőbb, sejtetőbb szimbólum fele.
A Gina-szerelem
A XIX.század második felében - különösen a század végén - a társadalmi erkölcsök megváltozásával párhuzamosan gyökeresen átalakult a szerelmi költészet is. A korábbi évtizedek szerelmi lírájának (Vörösmarty, Petőfi) a család volt az eszménye: a költők a kedvesben többnyire a jövendő hitvest látták. Verseiket - leglángolóbb pillanataikban is - bizonyos szemérem hatotta át: a testiség vonatkozásait kerülték, az erotika közvetlenül nem kapott hangot bennük, a vágy nem törte át az erkölcs határait.
Most a szende kedves és a nyájas hitves mellett megjelentek az új élet más fajta nőtípusai: a démon, a szabadabb erkölcsű társasági hölgy, a bukott nő, a züllésbe taszított leány. Szóhoz jutott az erotika, a gyötrő, égető, pusztító szerelmi-testi szenvedély. A nő nem menyasszony vagy feleség, hanem csak szerelmi partner, nem élettárs, hanem ellenfél, ki inkább kínzó szenvedést okoz, mint megnyugtat.
Ez az újfajta szerelem legelőször Vajda lírájában jelentkezik a magyar irodalomban. Évtizedekig írta átkozódó hűséggel szerelmi himnuszait Ginához, a bukott hölgyhöz. Ginát örökre el kellett veszítenie, a nagyravágyó leány nem akart a költő hitvese lenni. Így lett számára Gina jelképpé, a reményektől, örömöktől, boldogságtól megfosztó világ jelképévé. A Szerelem átka (1855-1856) 11 darabja a végérvényes veszteség megrendültségét fejezi ki: ezekben még csak a szívtelenséget, a hiúságot, a gúnyos hidegséget veti a hűtlen leány szemére. A valamivel később keletkezett versfüzérnek, a Gina emlékének (1856-1860) mind a 32 költeményében már a gyötrődve kínlódó szenvedést, a féltékenység mardosását, a megcsalatás kínját, a kétségbeesést sugározzák az túlfűtött, túlzó képek.
Későbbi verseiben a szenvedély elcsitul, lehiggad, helyébe tűnődő, bús panasz lép. A magyar irodalomnak egyik nevezetes alkotása a Húsz év múlva (1876). Hasonlattal kezdődik a vers, s ez a monumentális Mont-Blanc-kép egyszerre sugározza - az üstököshöz hasonlóan - a nagyság fenségét s a rideg magány büszke szomorúságát. A mozdulatlanságba dermedt jég a lélek pillanatnyi állapotát érzékelteti: a fagyos, szenvedély nélküli, érzelmekre már képtelen szívet. A második versszakban a kezdődő hasonlatból jelképszerű metafora lett: a lírai alany azonosult a fagyos csillagok közé nyúló hegyóriással, s a monumentalitás és a magány képzete a csillagok számának végtelenségével tovább fokozódik. A múltbeli szenvedésről nem esik szó, Gina neve nem hangzik el, csak a képek méretei sugallják a régi szenvedélyek és szenvedések nagyságát.
A költemény második fele hangulatilag szemben áll az első két strófával. Ezt a hangulatváltást a de ellentétes kötőszó is jelzi a sor elején. A feloldódás a halmozott határozók tétova bizonytalanságával s a gondolatjel által sugallt merengő tűnődéssel indul meg, s az érzelmi ellágyulásig, a gyöngéd intimitásig jut el. Fölerősödik újra a húsz év előtti szenvedély: A sötét és rideg éjszakában - egy pillanatra - fölragyog a mesés múlt, Gina eszményített arcképe, s a fölkelő nap hajnali fényével szórja be a Mont-Blanc örök havát. A szépség és a szerelem feledhetetlen emléke a kiégett szívben is kigyúlhat, fellobbanhat, de ez a pillanatnyi hideg ragyogás, ez a ritka és múló hangulat nem képes már felolvasztani a magány és a boldogtalanság jegét. Az itt található nyolc jelző és három igai állítmány érzelmi telitettségre utal. A költeményt szerkezetileg lezárttá, kiegyensúlyozottá teszi, hogy a kezdő kép a befejezésben újra visszatér: a Mont-Blanc komor sötétségét felváltja ugyan a hajnal tündöklése, örök hava azonban ekkor is változatlan marad.
Kapcsolódó olvasnivalók
A Vöröstoronyi-szoros
A szorost az észak–déli irányba tartó Olt vágta magának keletről a Fogarasi-havasok, nyugatról a Csindrel és a Lotru-hegység között. Ugyan a folyónak a Kárpátokat átszelő útja 75 kilométeren keresztül, Bojcától Râmnicu Vâlceáig tart, ebből csak a 18 kilométeres felső, Câinenii Mari-ig tartó szakaszt értik a név alatt. A Szeben folyónak az Oltba való torkolatán alul, Bojca községnél nyílik. A fővölgy szűk, két oldalról erdős, néhol csupasz hegyek szegélyezik.
A számítógép története
Rengeteg félig-meddig dokumentált történet, legenda kering ókori kínai, görög és későbbi arab tudósok és feltalálók által tervezett, esetleg épített gépekről, automatákról. Nem mindig tudjuk eldönteni, mennyi igazság van ezekben. Annyi bizonyos, az emberiség ősidők óta szeretett volna fizikai/szellemi munkára képes, lehetőleg önirányított gépeket, automatákat, de legalább egy számológépet építeni.
A húsvéti ünnepkör
Húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe, Jézus kereszthalálának és feltámadásának emlékére. A zsidó vallásban Pészachkor (jelentése elkerülni, kikerülni) ünneplik az egyiptomi rabságból való szabadulást. Magyarul a kovásztalan kenyér (macesz) ünnepének is nevezik, mert a fáraó annyi időt sem hagyott a zsidóknak az Egyiptomból való távozásra, ameddig a kenyerüket megkeleszthették volna, ezért a vízből és lisztből gyúrt kelesztés nélküli maceszt (pászkát) ették.
Kapcsolódó doksik
Középiskolai anyagok
Parasztábrázolás Móricz Zsigmond elbeszéléseiben
Móricz Zsigmond
A XX. századi kritikai realizmus egyik legkiválóbb képviselője. 1879-ben született Tiszacsécsén. Apja szegényparaszt, de vállalkozásai révén a módosabb gazdák közé küzdötte fel magát. Egy vállalkozása miatt tönkrementek, de édesanyja tovább taníttatja a fiatal Móriczot. Debrecenben, Sárospatakon, majd Kisújszálláson tanul. Kitűnően érettségizik. Az írói...
A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében
A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében
A remény keresése és elvesztése, majd a reményvesztés után az irracionális remény utáni puszta vágyakozás Vörösmarty Mihály költészetében meghatározó jelentősséggel bíró, alapvető téma - legyen szó akár személyes sorsról, akár nemzeti létről, akár az emberiség jövőjéről. Ezen...
Gertrúd szerepe és jellemzése Katona József Bánk Bán c. művében
A Bánk bán a magyar irodalom egyik leghíresebb és legismertebb drámája. Mindenki ismeri a történetet. Már kiskorunktól kezdve minden március 15- i ünnepély előtt elmesélik a tanító nénik, tanárnők, osztályfőnökök a legemlékezetesebb előadást. Megtudjuk róla, hogy Laborfalvi Róza játszotta Gertrudist és hogy ez milyen hatással volt Jókai Mórra. Ezt az élményt és darabot több...
