Irodalom | Középiskola » Stendhal - Vörös és fekete

Stendhal – Vörös és fekete Stendhal Henri Beyle néven született 1783-ban jómódú, konzervatív családban. A Stendhal egy német kisvárosról felvett számos írói álneveinek egyike, e néven vált világhírű szerzővé. Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett, hadnagyként az itáliai hadjáratban is részt vett. Napóleon nagy hatással volt rá, mely művein is érződik. A legenda úgy tartja, hogy írás előtt mindig „Napóleon törvénykönyvéből” olvasott pár lapot, hogy stílusa tárgyilagos és száraz legyen. Egyik legismertebb műve a „Vörös és fekete” (1830) A realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Itt jelenik meg először az ifjú törtető alakja, aki elindul meghódítani a világot. A „Vörös és fekete” a regény főhősének, Julien Sorelnek életútját beszéli el. A cselekmény 5 évet ölel át, melynek során az egyszerű paraszti származású, ambiciózus fiúból házitanító, majd papnövendék, végül

egy párizsi márki személyi titkárja lesz, s megcsillan előtte a huszár hadnagyi pálya lehetősége is, melyet - bár álmai látszanak beteljesülni - mégis életével együtt eldob magától A regényt műfaji kettősség jellemzi. A műben egyaránt fontos a külső (társadalmi környezet) és a belső (hős lelki vívódásai) szféra megjelenítése, sőt az újdonság épp a két szféra összekapcsolása. A feltörekvési szándék és a lelkiség miatt nevezhetjük Stendhal művét karrierregénynek, ill. lélektani regénynek is Karrierregény: a regényhős társadalmi érvényesülésének lehetőségeit tematizálja, ám a karrier a hős személyiségének torzulását, erkölcsi értékvesztését eredményezi. Lélektani regény: a hős tudatvilágának bonyodalmait állítja előtérbe, a szereplő lélekállapotára fordítja elemző figyelmét. A regény a „Krónika 1830-ból” alcímmel jelent meg annak idején. Ezzel az volt az író célja, hogy a regény

történetét egyidejűvé tegye az olvasás idejével. Az olvasó azt érezhette, Julien Sorel és a regény többi szereplője akár szembe is jöhetne vele az utcán, hiszen ugyanabban a Franciaországban élnek. A történet valószerűségét, hitelességét nyomatékosította Ezt az is igazolhatná, hogy Stendhal valóban egy megtörtént és egy újságban közölt eseményből merítette regényötletét. A mű mindezek ellenére fikció, egy kitalált világ A cselekmény okszerűen halad előre, idővezetése egyenes vonalú (lineáris), a regényhős egy szálon futó sorsát nem szakítják meg kitérők. A főhős, Julien egy középszerű világból feltörni akaró fiatalember. Tetteit annak bizonyítása motiválja, hogy annyit vagy többet ér, mint a társadalmi ranglétrán a felette állók. Pontosan kiszámítja lépéseit, céltudatos és taktikus. Érvényesülése érdekében elfogadja, hogy szerepeket kell játszania, azonban képtelen maradéktalanul

azonosulni velük, mert személyiségétől e szerepek valójában idegenek. Julien vívódásainak leírásával Stendhal a regény lélektani irányultságát erősíti. Az elbeszélő a főhős lelkivilágának mindkét oldalát láttatja (képmutatást és őszinte vívódást). Ezzel eléri, hogy az olvasó Julien oldalára álljon, hiszen figuráját vívódó jellemnek, rokonszenves fiatalembernek formálja meg. Julien folyton elemzi saját cselekedeteit, reakcióit, bírálja önmagát. Ebből fakad, hogy a regény legmeghatározóbb közlésformája a belső monológ. A regény elején úgy ismerkedünk meg Juliennel, hogy Napóleon műveit („Szent Ilonai emlékek”, „Hadijelentések”) olvassa, s a bukott császár képét medáljába zárva, féltőn őrzi. Napóleon iránti rajongásának állandó titkolása nem véletlen, hiszen az 1830-as években, a Bourbon restauráció idejében járunk, mikor Napóleon nevének még csak említése is veszélyt hozhatott az

ember fejére. Julien valóságos rabja Napóleonnak és az idealizált közelmúltnak A volt császárban elsősorban a mélyről jött és saját erejéből a legmagasabbra feltört hőst tiszteli, s ezért tartja példaképének. Életének minden döntési helyzetét, cselekedetét haditettként éli meg, a feltörekvésért folytatott küzdelmét gyakran katonai kifejezésekkel Stendhal – Vörös és fekete 1 nevezi meg, mely gyakran ironikus hatást kelt. A „világhódító csaták” szóhasználatát (haditerv, csata, győzelem) a hétköznapok, ill. a szerelem világában használja Másik kedvenc olvasmánya Rousseau „Vallomásai”. Eszerint a siker és az öntörvényű lelkiség együttes feltétele az érvényesülésnek, ami hatalmat adhat az egyénnek. Julien tehát Napóleon és Rousseau sorsát akarja másolni. Még jelentős tudnivaló a Bibliához fűződő viszonya Betéve tudja az „Újszövetséget”, de a szöveg nem bír számára jelentéssel.

Bibliai műveltségének fitogtatása arra szolgál, hogy memóriájával lenyűgözze a közönséget. Julien Tartuffe szerepét is magára ölti, e szerepben az álcázásnak, a valódi lelki-gondolati tartalmak elrejtésének van meghatározó jelentősége. De Rênalné leleplező levelét követően, a börtönben Julien lemond a szerepjátszásról, s hagyja, hogy valódi személyisége nyilatkozzék meg. A halálközelség tudatosítja benne a valódi értékeket, az őszinteséget és az igazi szerelmet. Szerelmi kapcsolatai két típushoz kötődnek. De Rênalné természetes, egyszerű és tiszta lélek Érzékeny asszony, aki őszintén szereti Julient. Bár a regény nem hívja fel rá a figyelmet, a figyelmes olvasónak könnyen feltűnhetik, hogy sosem esik szó Julien édesanyjáról. Apjával is igen rossz a viszonya, Julien éppen ezért keresi maga számára az apát (Chélan plébános, Pirard abbé, a márki), de az anyát is. De Rênalné számára egyben jelenti a

szeretőt és az anyát Ezért volt számára olyan rettenetes de Rênalné árulása. Szinte önkívületi állapotban hajtotta végre tettét. Érdekes, hogy az író ezt a motivációt rejtve hagyja a regényben, s csak évekkel később jegyezi fel egy kiadás margójára azt az újsághírt, ami szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról ad hírt (ez Julien tettének lélektani mozgatója). Mathilde de la Mole Julienhez hasonlóan lázadó jellem, aki az idealizált múltban él, az általa hősinek tartott 16. században Egyik őse, Boniface de la Mole legendás története jelenti számára a fennköltséget az elkorcsosult jelennel szemben. Julient és Mathildot éppen a jelenkor iránti megvetésük, az idealizált múlt felé fordulás, a koruk jelentéktelensége elleni lázadás rokonítja egymással. Mindketten a maguk idealizált múltja felé fordulnak. Mathilde Julien iránti szerete is ebből fakad: Julienben az általa bálványozott Boniface de la Mole-t véli

felfedezni, s büszke boldogsággal tölti el az az érzés, hogy szerelmük ahhoz a nagyszerű, regényes 16. századi szerelemhez méltó, hasonló lehet. Féktelen és szenvedélyes a szerelemben, ám Julien számára inkább saját önmegvalósításának eszköze. Julien halála után megmámorosodott hősiességgel temeti el kedvese fejét. Julien belső monológjaiban többször is összehasonlítja arisztokrata kedvesét de Rênalnéval, s a hasonlítás mindig de Rênalné javára dől el. A hős szerelmei mellett fontos szerepet játszanak pártfogói is. Chélan plébános, Pirard abbé és de la Mole márki csodálja tehetségét, ugyanakkor félnek is tőle, mert érzik a lelke mélyén munkáló sötét erőket. A címben szereplő vörös és fekete szín olvasható a katonai (vörös huszárkabát) és az egyházi (papi reverenda) karrierre, tágabban a napóleoni és az azt követő restauráció korára való utalásként. A rulett színeire utalva a vörös és a

fekete jelenthetik a szerencse forgandóságát, a sorsalakulás, a karrierépítés bizonytalan kimenetelét. A két szín általánosabb szimbólumként ellentétpárokat is jelölhet, mint a láng és a sötétség, az élet és a halál, a szenvedély és a komorság. A vörös szín kétszer fordul elő igen hangsúlyosan, mindkétszer a verrières-i templom színeiként. A regény eleji és a regény végi templomi jelenet mintegy keretbe foglalja a történetet. A regény elején Julien betér a templomba, mielőtt Rênalékhoz menne A templom belső falai bíborszínű szövettel voltak bevonva, melyeken átsütött a nap fénye, s vörössé varázsolta az egész belső teret. A jelenet egészen baljóssá válik, mikor Julien a szentelt vizet - a bíborszöveteken áttörő fény miatt - vérnek látja, s egy papírdarabot is talál, mely egy kivégzésről tudósít. A regény végi nagyjelenet helyszíne szintén a verrières-i templom. Ekkor lő rá Julien De Rênalnéra A

vörös szín tehát a vérre, az erőszakra enged asszociálni, s keretbe foglalja a regényt. A fekete szín leggyakrabban, mint Julien ruházatának színe kerül elő. Minthogy papnövendék, De Rênalék talpig feketébe öltöztetik a fiatal házitanítót. Julien fekete ruhát visel a szemináriumban és Párizsban, de la Mole márki Stendhal – Vörös és fekete 2 palotájában is. A fekete színű papnövendéki ruha mögé rejtőzik a kívülállók elől Julien valódi, lázongó, törekvő énje. Egy másfajta szimbólum a létra. Csakúgy, mint a színek, a fent-lent ellentétpár is jelzésszerűen át-és átszövi a regényt. Julien mindig létra segítségével jut fel a meghódítandó előkelő hölgyek hálószobájába. A létra jól kifejező jelképe Julien állandó magasra törési vágyának, s annak, hogy céljának elérése érdekében hajlandó mindent kockára tenni. Stendhal részletező leírásoktól mentes stílusa legendásan száraz,

dísztelen, előadásmódja szinte rögtönzésszerű; néha közvetlenül az olvasóhoz fordul („Megvalljuk, szeretjük Mathildeot; Az olvasó elnézését kérjük, hogy Julien életének erről a szakaszáról csak kevés világos és pontos részletet mondunk el”). Ő is válogat, magyarázza, bírálja a valóságot A „Vörös és fekete” támadás egy olyan társadalmi környezettel szemben, melyet meg kell változtatni. Stendhal - romantikus jellemeivel és hatáseszközeivel is - kritikai realistaként áll a romantika kellős közepén. Stendhal – Vörös és fekete 3