Politika, Politológia | Anarchizmus » Mihail Bakunyin - Isten és az állam (részlet)

MIHAIL BAKUNYIN: Isten és az állam (Részlet) Jézus Krisztusnak igaza van: az anyagi gazdagság iránti mohóság és a halhatatlan lelkek üdvössége teljesen összeegyeztethetetlen egymással. Nem jobb-e akkor, ha valóban hisz az ember a lélek halhatatlanságában, lemondani a társadalom nyújtotta kényelemről és luxusról, és gyökereken élni, ahogyan a remeték tették, hogy ezáltal megmentsük lelkünket az örökkévalóság számára, még ha elveszítünk is évtizedes anyagi javakat? Ez a m egfontolás olyannyira egyszerű és szemmel láthatólag olyannyira igaz, hogy kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy a jámbor és gazdag polgárok, bankárok, gyárosok és kereskedők, akik ismert eszközökkel pompás üzleteket csinálnak, miközben örökösen az evangéliumra hivatkoznak, egyáltalában nem számítanak a lélek halhatatlanságára, és hogy ezt nagylelkűen átengedik a proletariátusnak, miközben ők szerényen igényt tartanak a földi életben

összegyűjtött nyomorúságos javakra. Mit ad még a társadalom az anyagi javakon kívül? Érzéki, emberi, földi szenvedést, civilizációt és a szellem kultúráját: kizárólag olyan dolgokat, melyek emberi, mulandó és földi szempontból kárpótolhatatlanok, mint az örökkévalóság, a halhatatlanság, Isten előtt a legfőbb emberi bölcsesség? A keleti egyházak egyik legendája tudósít két szent életű remetéről, akik néhány évtizedet önkéntes száműzetésben töltöttek egy lakatlan szigeten, sőt még egymástól is elkülönülve éltek, éjjel-nappal imádkoztak és szemlélődtek, és végül még a nyelvüket is elfelejtették; eredeti szókincsükből csupán három vagy négy szót őriztek meg, melyeknek együttesen nem volt értelme. Isten előtt azonban lelkük legfennköltebb buzgalmát fejezték ki Természetesen gyökereken éltek, akár a növényevő állatok. Emberi szemmel nézve ostobák vagy bolondok voltak, Isten szemével, a lélek

halhatatlanságába vetett hitüket tekintve viszont sokkalta mélyebb gondolkodónak bizonyultak, olyanoknak, mint Galilei vagy Newton. Mert azért áldoztak fel néhány évtizednyi földi boldogságot és világi szellemet, hogy elnyerjék az isteni szellemet. Világos tehát, hogy az ember antiszociális lénnyé válik, mihelyt halhatatlan lélekre, végtelenségre és a halhatatlan lélekkel összefonódó szabadságra tesz szert. Ha mindig okos lett volna, ha kizárólag az örökkévalósággal törődött volna, lett volna ereje hozzá, hogy megvesse a v ilág javait, szenvedéseit és hiúságait, és sohasem lépett volna ki az isteni tudatlanság és gyengeség ama állapotából, és sosem hozott volna létre társadalmat. Röviden: ha Ádám és Éva soha nem evett volna a megismerés fájának gyümölcséből, mi mindnyájan úgy éltünk volna ama földi paradicsomban, melyet Isten jelölt ki nekik lakhelyül, mint az állatok. De attól a p illanattól fogva, hogy az

emberek megismerésre, az emberré váláshoz szükséges műveltségre, gondolkodásra, beszédre és anyagi javak élvezetére vágytak, szükségképpen kiléptek magányukból, és társadalomban egyesültek. Mert minél inkább végtelenek, halhatatlanok és szabadok belül, kívülről annál inkább korlátozottak, halandók, gyengék, annál jobban függnek a külvilágtól. Nem képzelt, hanem valóságos földi életünket tekintve az emberek tömege olyan megalázó képet nyújt, annyira hiányzik belőle mindenféle kezdeményezés, akarat és szellem, hogy aligha ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy találhatunk közöttük akár egyetlenegy halhatatlan lelket vagy bármiféle szabad akaratnak akár csak árnyékát is felfedezhetjük közöttük. Olyan lényeknek tűnnek föl, melyeket kizárólag a sors határoz meg: melyeket mindenekelőtt a külső természet, a föld milyensége és evilági életük egyéb anyagi feltételei határoznak meg;

melyeket számtalan politikai, vallási és társadalmi viszony, erkölcsi szokás, törvény, és az elmúlt évszázadok által lassan formált gondolatok és előítéletek világa határoz meg, s mindez születésüktől fogva vár rájuk a társadalomban, amit soha nem ők hoztak létre; sokkal inkább teremtményei, majd eszközei ők a társadalomnak. Ezer ember között aligha találnánk egyet is, akiről - nem abszolút, pusztán relatív értelemben - elmondhatnánk, hogy önmagától akar és gondolkodik. Az emberek óriási többsége, nemcsak a tudatlan tömegeké, hanem éppúgy a magasabb és kiváltságos osztályoké is, csak azt akarja és gondolja, amit mindenki akar és gondol körülötte; úgy hiszik, hogy önállóan akarnak és gondolkodnak, holott csupán mások gondolatát és akaratát adják vissza szolgaian, mechanikusan, általában teljesen jelentéktelen és értelmetlen változtatásokkal. Ez a s zolgaiság, ez a gépiesség, a banalitásnak és a

közhelynek ez a kiapadhatatlan forrása, az akarat lázadásának és az emberek gondolkodásbéli kezdeményezésének ez a hiánya okozza leginkább az emberiség történelmi fejlődésének siralmasan lassú ütemét. Nekünk, materialistáknak vagy realistáknak, akik nem hiszünk sem a halhatatlan lélekben, sem a szabad akaratban, ez a lassúság - bármily siralmas is - természetesnek tűnik fel. Az ember a majom fejlődési fokáról csak roppant nehezen jut el emberi mivoltának tudatához és szabadsága megvalósításához. Eleinte nem rendelkezhet sem e tudattal, sem e s zabadsággal; vadállatként és szolgaként születik a világra, és csak a társadalom kebelén, ami már az ember gondolkodásának, nyelvének és akaratának kialakulása előtt szükségszerűen megvan, válik fokozatosan emberré és szabaddá; kizárólag a társadalom minden hajdani és jelenkori tagjának együttes erőfeszítése árán sikerül ezt elérnie, ez a társadalom képezi idővel

emberi létének természetes alapját és kiindulópontját. Ebből kiviláglik, hogy az ember csak akkor tudja megvalósítani egyéni szabadságát vagy személyiségét, ha kiegészül a körülötte lévő egyénekkel, és hogy minderre csak a társadalom együttes munkájával és erejével képes, amely nélkül kétségtelenül a föld összes vadállatai között a legostobább és legnyomorultabb állat maradna. A materialisták rendszerében - ami az egyedüli természetes és logikus rendszer - kizárólag a t ársadalom képes megteremteni az emberi egyének szabadságát anélkül, hogy a legkisebb mértékben is megkurtítaná vagy korlátozná azt. A társadalom a gyökér és a fa, a s zabadság pedig e fa gyümölcse A mindenkori embernek ezért kell szabadságát a történelem kezdete helyett a történelem végén keresnie; elmondhatjuk, hogy minden ember igazi és teljes felszabadítása a történelem nagy célja, fennkölt vége. Minden más elképzelés az

idealisták nézetét tükrözi. Az idealisták rendszerében az ember kezdetben halhatatlan, szabad lény, csak hogy szolgaként végezze. Mint halhatatlan és szabad, önmagában végtelen és tökéletes szellemnek nincs szüksége társadalomra, amiből kitűnik, hogy ha társadalmat hoz létre, akkor azt csak egyfajta veszteség árán teheti, vagy úgy, hogy elveszíti halhatatlanságának és szabadságának tudatát. Mint ellentmondásos - belül szellem, kívülről viszont függőségben lévő, tökéletlen és anyagiakra utalt - lény, kénytelen egyesülni másokkal, nem lelki szükségletből, hanem teste megtartása érdekében. A társadalom tehát csupán olyan áldozatok árán jön létre, amelyeket a test hitvány szükséglete érdekében a lélek függetlensége kénytelen meghozni. Ez az igazi veszteség, igazi leigázása a belül halhatatlan és szabad egyénnek, részleges lemondás eredeti szabadságáról. Ismerjük a szent frázist, amelyik az állam és a

jog követőinek nyelvezetében ezt a veszteséget, ezt az áldozatot, az ember leigázása felé tett eme első vészterhes lépést fejezi ki. Az egyén, aki természetes állapotában, tehát mielőtt bármely társadalom tagjává vált volna, tökéletes szabadságának örvendett, a társadalomba való belépésekor feláldozza szabadsága egy részét, hogy ezáltal a t ársadalom garantálja a m egmaradó részt. Aki e f rázis magyarázatát követeli, annak általában egy másik frázissal felelnek meg: "az emberi individuum szabadságának nem lehetnek más határai, mint minden egyéb individuumnak". Szemmel láthatólag mi s em helyesebb e m egállapításnál. És mégis, ez az elmélet csírájában tartalmazza a d espotizmus egész elméletét. Mindenféle idealista iskolák alapeszméje szerint, és minden valódi ténnyel ellentétben, az emberi individuum addig, és kizárólag csak addig jelenik meg szabad lényként, amíg a társadalmon kívül van,

amiből kitűnik, hogy a társadalom, kizárólagosan jogi és politikai társadalomként, vagyis államként szemlélve és felfogva, a s zabadság tagadását jelenti. Erre az eredményre jut az idealizmus; és ez láthatóan szöges ellentétben van a materializmus következtetéseivel, ami a tényleges világ eseményeinek megfelelően az emberek egyéni szabadságát az emberiség összfejlődésének szükségszerű eredményeként a társadalomból eredezteti. Az idealisták értelmezésével szöges ellentétben álló materialista, realista és kollektivista szabadságértelmezés így hangzik: csak a t ársadalomban és csak az össztársadalom együttes tevékenysége által válik az ember emberré, jut el emberi mivoltának tudatához és megvalósításához; csak a közös vagy szociális munkán át szabadul fel a külső természet igája alól, csak ez a munka képes a földet az emberiség fejlődése számára kedvező tartózkodási hellyé átalakítani; s e

nélkül a materiális felszabadulás nélkül soha nem tehet szert az ember szellemi és erkölcsi szabadságra. Csak a n evelés és műveltség által szabadulhat meg saját természetének igájától, csak ily módon tudja testének ösztöneit és indulatait egyre izmosodó szellemének alávetni; mindez kizárólag és végső fokon szociális kérdés; a társadalmon kívül az ember éppenséggel vadállat volna vagy szent, ami végül is egyazon dologba torkollik. Végül is az elszigetelt ember nem lehet tudatában szabadságának. Az ember számára szabadnak lenni annyit jelent, hogy embertársa, minden körülötte élő embertársa elismeri szabadnak, szabadnak tekinti és úgy is kezeli. A szabadság tehát távolról sem elszigeteltségen, hanem kölcsönös elismerésen, nem elzárkózáson, hanem ellenkezőleg, egyesülésen alapul; az ember szabadsága nem más, mint emberi mivoltának vagy emberi jogainak tükröződése oly módon, hogy tudatában van minden

szabad embertársának, testvérének, elvtársának. Csak emberek társadalmában tekinthetem és érezhetem magam szabadnak. Egy alacsonyabb rendű állattal szemben nem vagyok sem szabad, sem ember, mivel ez az állat képtelen felfogni, és így elismerni emberi mivoltomat. Csak addig vagyok magam is ember és szabad, amíg elismerem minden körülöttem élő ember emberi mivoltát. Csak akkor ismerem el a saját emberi karakteremet, ha elismerem a többiekét is. A kannibál, aki vadállatként bánik foglyával és felfalja, nem ember, hanem állat. A rabszolgatartó nem ember, hanem úr Mivel nem ismeri rabszolgáinak emberi mivoltát, a magáét sem ismeri. Az egész antik társadalom ezt bizonyítja: a görögök és a rómainak nem érezték magukat szabadnak mint emberek, nem tekintették magukat embereknek az emberi jogok értelmében: kiváltságosoknak tudták magukat nemzeti isteneik oltalmában, csak addig tartották magukat görögöknek és rómaiaknak hazájuk

ölén, amíg ez a h aza független volt, nem igázták le, és ellentétben más országokkal, hódított; egyáltalán nem csodálkoztak, de még csak nem is hitték, hogy joguk és kötelességük volna fellázadni, ha legyőzték és szolgasorba taszították őket. A kereszténység nagy érdeme, hogy minden emberi lény - köztük a nők - emberi mivoltát, és minden ember Isten előtti egyenlőségét hirdette. De hogyan? A mennyországra, az eljövendő életre, és nem a jelenkori, a v alós életre, a f öldi életre vonatkoztatva hirdette. Ráadásul hazugság is ez az eljövendő egyenlőség, mert a kiválasztottak száma köztudottan rendkívül korlátozott. Ebben egyetértenek a legkülönbözőbb keresztény szekták teológusai is. És így az úgynevezett keresztény egyenlőség az Isten kegyelme által kiválasztott néhány ezer kiváltságát jelenti elkárhozottak millióival szemben. És ekkor ez az Isten előtti egyenlőség - még ha mindenki számára

megvalósulhatna is - nem volna más, mint egyenlő semmiség és szolgaság egy hatalmas úrral szemben. Nem az emberi méltóságról való lemondás és e méltóság megvetése az isteni nagysággal szemben képezi-e az alapját a keresztény kultusznak és legfelső feltételét az üdvösségnek? A keresztény tehát nem ember olyan értelemben, hogy tudatában volna emberi mivoltának, és mivel saját emberi méltóságát sem tudja becsülni, a másokét sem képes tiszteletben tartani; és mivel a mások emberi méltóságát nem tudja becsülni, a magáét sem képes tiszteletben tartani. A keresztény lehet próféta, szent pap, király, hadvezér, miniszter, hivatalnok, bárminemű autoritás képviselője, csendőr, hóhér, nemes, kizsákmányoló burzsoá vagy szolgalelkű proletár, elnyomó vagy elnyomott, kínzó vagy kínzott, úr vagy bérenc, de nincs joga embernek nevezni magát, mert az ember csak akkor ember igazán, ha tiszteli és szereti minden embertársa

emberi mivoltát és szabadságát, és ha minden embertársa szereti, élesztgeti és megteremti az ő emberi mivoltát. Kizárólag akkor vagyok igazán szabad, ha minden körülöttem élő ember, férfiak és nők egyaránt, ugyanolyan szabadok, mint jómagam. Mások szabadsága távolról sem korlátozza avagy tagadja az én szabadságomat, hanem ellenkezőleg, szükségszerűen előfeltételezi és igenli azt. Kizárólag mások szabadsága révén válok magam is igazán szabaddá, mégpedig oly módon, hogy minél több szabad ember vesz körül, és minél mélyebb és nagyobb az ő szabadságuk, annál szélesebb, mélyebb és nagyobb az én szabadságom is. Ezzel szemben az emberi szolgaság gátat szab a s zabadságomnak, vagy - és a kettő ugyanaz - az emberi bestialitás tagadja emberi mivoltomat, mivel - még egyszer hangsúlyozandó - csak akkor lehetek szabad, ha szabadságomat, de nevezhetjük akár emberi méltóságnak is, ha tehát emberi méltóságomat azon

benne foglalt emberi jogommal egyetemben, hogy nem engedelmeskedem másoknak, és cselekedeteimet egyedül saját meggyőződésem határozza meg, minden ember szabad tudatában egyenlő mértékben tükröződvén, általános elismerés erősíti meg. Ez a személyes szabadság - melyet minden embertársam szabadsága megerősít végtelen távlatokat nyer Látható, hogy a materialisták felfogásában élő szabadság igen pozitív, igen teljes és mindenekelőtt végtelenül szociális dolog, mivel csak a társadalomban és csak a legszigorúbb egyenlőségben és szolidaritásban valósítható meg. Három fejlődési mozzanatot, három elemét különböztethetjük meg, melyek közül az első fölöttébb pozitív és szociális; minden emberi képesség teljes kifejlesztése és teljes élvezete ez, minden ember azon ereje, mely neveléssel, tudományos kimunkálással és anyagi boldogsággal érhető el; az egyénnek mindezt csakis az össztársadalom együttes anyagi és

szellemi, izom- és idegmunkája biztosíthatja. A szabadság második eleme negatív. Ez az emberi individuum lázadása mindennemű isteni és emberi, kollektív és egyéni autoritás ellen. Először is a teológia legfőbb fantomjának zsarnoksága, Isten elleni lázadásról van szó. Világos, hogy amíg mennyei urunk van, addig a földön szolgák vagyunk. Eszünk és akaratunk megsemmisül. Amíg hisszük, hogy abszolút engedelmességgel tartozunk neki (márpedig egy istennel szemben másféle engedelmesség nem létezik), addig szükségképpen és mindennemű ellenállás és kritika nélkül alá kell vetnünk magunkat közvetítői és kiválasztottjai autoritásának: messiásoknak, prófétáknak, Isten által megvilágosodott törvényhozóknak, császároknak, királyoknak és mindahány hivatalnokuknak és miniszterüknek - két nagy intézmény felszentelt képviselőinek és szolgálóinak, mely intézmények oly színben tüntetik fel előttünk magukat, mintha

Isten maga választotta volna ki őket az emberek vezetésére; ez a két intézmény pedig az egyház és az állam. Minden földi avagy emberi autoritás közvetlenül az egyházi vagy az isteni autoritásból fakad. Az autoritás viszont a szabadság tagadása. Isten, avagy sokkal inkább Isten fikciója minden földi szolgaság szentesítése és szellemi, illetve erkölcsi alapja; az ember szabadsága pedig csak akkor válik majd tökéletessé, ha porig zúzza a m ennyei úr vészterhes fikcióját. Eszerint minden egyes ember zsarnokság elleni lázadásáról szó van, legyen az egyéni vagy társadalmi autoritás, melyet az állam testesít meg, és törvények révén gyakorol. Itt azonban vigyáznunk kell, és ezért elengedhetetlen, hogy nagyon pontos különbséget tegyünk az államon belül szervezett társadalom hivatalos, és épp ezért zsarnoki autoritása, valamit a n em hivatalos, természetes társadalom tagjaira gyakorolt természetes befolyás és

természetes hatás között. Az egyén sokkal nehezebben tud lázadni a társadalom természetes befolyása ellen, mint a hivatalosan szervezett társadalom az állam ellen, jóllehet mindkettő ellen lázadnia kell. Az elnyomó és végzetes társadalmi zsarnokság sokszor nem az állam autoritására jellemző parancsoló önkény, a törvényes és formális despotizmus jellemvonásait hordozza. Nem törvényként jelenik meg, aminek minden egyénnek alá kell vetnie magát, ha el akarja kerülni az igazságügyi büntetést. Hatását finomabban, megnyerőbben, kevésbé feltűnően, ám annál erősebben fejti ki, mint az állami autoritás. Az anyagi élet erkölcsökön és szokásokon keresztül - a szellem és a szív nézetein, előítéletein és megszokásain keresztül uralja az embereket: mindezt összességében közvéleménynek nevezzük. A közvélemény születésétől fogva körülveszi, áthatja és eltölti az embert, sőt saját, személyes létének alapját

is alakítja oly módon, hogy minden ember bizonyos mértékben önmagának felelős, még ha ezt sokszor nem is sejti. Ebből kitűnik, hogy az embernek a társadalom természetes hatása elleni lázadása részben önmaga ellen irányul, mivel anyagi, szellemi és erkölcsi törekvéseivel és hajlamaival nem más, mint a társadalom terméke. Ez az oka annak a szörnyű hatalomnak, melyet a társadalom az emberekre gyakorol. Ami a tökéletes erkölcsöt, azaz az emberi becsülést illeti, azonnal elmondom, mit értek ezen a kifejezésen; a társadalomnak ez a hatalma lehet jótékony, de lehet káros is. Akkor jótékony, ha a tudomány, az anyagi jólét, a szabadság, az egyenlőség és a testvéri szolidaritás létrejöttén munkálkodik, és káros, ha ellenkező tendenciákkal rendelkezik. Egy faragatlan emberek társadalmába született ember úgy általában faragatlan marad; ha papok kormányozta társadalomba születik bele, félkegyelmű, álszent lesz; ha

rablóbandába születik bele, minden bizonnyal maga is rablóvá válik; ha burzsoáziába születik, a munka kizsákmányolója lesz; és ha végzetére a félistenek társadalmába születik bele, a n emesekébe, fejedelmekébe, királyokéba, akik uralkodnak a földön, akkor képességei, lehetőségei és hatalma fokától függően az emberiség megvetője, leigázója, zsarnoka lesz. Ezekben az esetekben az egyének ahhoz, hogy emberi mivoltát kiharcolja, feltétlenül fel kell lázadnia az ellen a társadalom ellen, amelyik létrehozta őt. Ismétlem, az egyén sokkal nehezebben lázad a társadalom ellen, mint az állam ellen. Az állam egy történelmi, átmeneti intézmény, a társadalomnak olyan múló formája, mint idősebb fivére, az egyház, de az államnak nincs társadalmi sorsmeghatározó és megváltoztathatatlan jellege, míg a társadalom feltétele mindennemű emberi fejlődésnek, és így a társadalom osztozva a t ermészeti törvények, hatások és

jelenségek mindenhatóságában - képezi mindennemű emberi lét alapját. Az ember a társadalomban keletkezik, mégpedig attól a pillanattól kezdve, amikor megteszi az első lépést az emberi lét felé, amikor emberi lénnyé, azaz beszélő és többé-kevésbé gondolkodó lénnyé kezd válni, úgy keletkezik, ahogyan a hangya a hangyabolyban vagy a méh a kaptárban; nem ő választja meg a t ársadalmat, ellenkezőleg, a társadalom terméke, éppúgy alá van vetve azon sorsmeghatározó természeti törvényeknek, melyek szükségszerű fejlődését irányítják, mint minden egyéb természeti törvények. A társadalom minden egyén előtt létezik és egyúttal túl is éli az egyént, mint a természet; a társadalom örök, miként a természet, vagy még inkább: a földön keletkezett, és éppolyan sokáig fennáll, mint maga a föld. Eszerint az ember éppúgy nem tud radikálisan fellázadni a társadalom ellen, mint ahogyan a természet ellen sem tud

fellázadni, mivel az emberi társadalom nem egyéb, mint a természet utolsó nagy kinyilatkoztatása vagy teremtménye a földön; az az egyén pedig, aki a társadalmat - vagyis a természetet általában, a sajátját konkrétan - megkérdőjelezi, az egy igazi lét mindennemű feltételén kívülre száműzi magát, a Semmibe, a tökéletes űrbe, a holt absztrakcióba, Istenbe zuhan. Ezért fel sem merülhet a k érdés, hogy a társadalom szerencse-e avagy szerencsétlenség, mint ahogy képtelenség volna az a kérdés is, hogy a természet, a mindent átfogó, anyagi, valódi, egyedüli, fennkölt és tökéletes lény szerencsétlenség-e vagy pedig szerencse; több annál; rettenetesen pozitív és megközelíthetetlen tény, mely megelőz minden tudatot, eszményt, minden szellemi és erkölcsi értékelést, alap, világ, amelyben a sors rendelésére idővel alakul ki az, amit szerencsének nevezünk. Az állammal másként áll a dolog; nem vonakodom kijelenteni, hogy

az állam szerencsétlenség, de történetileg szükségszerű, éppúgy szükségszerű volt a múltban, ahogy előbb-utóbb szükségszerű lesz teljes megsemmisülése, éppúgy szükségszerű, mint a kezdetleges állati természet és az ember teológiai tévelygései. Az állam azonban egyáltalán nem azonos a t ársadalommal, az állam csupán brutális és absztrakt történelmi formája a társadalomnak. Az állam minden országban az önkény, a rablás és a fosztogatás házasságának gyümölcse, a háborúé és a hódításé, röviden: az állam a népek teológiai fantáziája által sorra teremtett istenekkel jött létre. Az állam kezdeti időszakában - akárcsak ma - a brutális erőszak és a d iadalmaskodó keménység isteni megszentelése. Az állam még a legdemokratikusabb országokban is, mint az Amerikai Egyesült Államokban és Svájcban, egy kisebbség előjogainak és a nagy többség leigázásának szabályos formája. Sokkal egyszerűbb az állam

ellen lázadni, mert az állam természetében van valami, ami rebellióra csábít. Az állam az autoritás, a hatalom, az erőszakkal való dicsekvés és elbutulás Az állam nem szelíd eszközökkel szilárdítja meg pozícióját, az állam nem próbál meggyőzni: nem szívesen avatkozik be, mert természetétől idegen a meggyőzés, sokkal inkább kíván hatást kelteni, kényszeríteni, és bármibe kerül is, el akarja palástolni, hogy az emberi akarat megsértője, szabadságának örökös tagadója. Még ha jót parancsol is, elrontja és bemocskolja azt, mert parancsolja, mert minden parancs a szabadság jogos felháborodását váltja ki; mert a jó, ha úgy parancsolják - az igazi erkölcs, az emberi erkölcs, és nem az isteni erkölcs szempontjából, hanem az ember megbecsülése és szabadsága szempontjából nézve - rosszá változik. Az ember szabadsága, erkölcsössége és méltósága éppen abban rejlik, hogy a jót nem azért teszi, mert

megparancsolják neki, hanem mert megérti, mert akarja és szereti. A társadalom nem formálisan, hivatalosan és tekintélyuralommal akaszkodik az emberre, hanem természetes úton veti meg a lábát, ezért sokkal hatalmasabb a h atása is az egyénre, mint az államé. A társadalom megteremti és alakítja mindazokat az egyéneket, melyek benne fogannak és fejlődnek. Lassanként, létük első pillanatától fogva halálukig, itatja át őket saját anyagi, szellemi és erkölcsi természetével; úgyszólván minden egyénben individualizálódik. Az igazi emberi egyén kevéssé univerzális és absztrakt lény, hogy attól a pillanattól fogva, amint megfogan anyja méhében, egy sor anyagi, földrajzi, éghajlati, etnográfiai, higiéniai és ezért gazdasági természetű ok-okozati viszony határozza meg és fonja körbe, voltaképpen ezek alkotják a k izárólag a családjához, osztályához és fajtájához tartozó materiális természetet, és miként az emberi

hajlamok és képességek függenek a mindennemű külső vagy fizikai befolyások összességétől, éppúgy minden ember egyedi természettel vagy egyedi jelleggel jön a materiálisan meghatározott világra. Ezenkívül az ember születésekor, aránylag magas fejlettségű agyának köszönhetően, természetesen különböző mértékben, nem vele született eszméket és érzéseket hoz magával - ahogyan az idealisták állítják -, hanem materiális és formális képességet az érzésre, a gondolkodásra, a beszédre és az akarásra. Kizárólag eszmeformáló és -alakító képesség ez és - miként említettem - tartalom nélküli, pusztán formális aktivitási erőt hoz magával. Ki visz bele tartalmat? A társadalom Ez nem a m egfelelő hely annak vizsgálatára, hogy hogyan alakultak ki az első fogalmak és eszmék, melyeknek többsége a primitív társadalmakban természetesen igen zagyva volt. Annyit állíthatunk teljes bizonyossággal, hogy ezek a

fogalmak és eszmék nem elszigetelten és önkéntesen jöttek létre istenáldotta egyének rejtélyes módon megvilágosodott szelleme által, hanem közös munka révén, igen gyakran a társadalomhoz tartozó egyének tudta nélkül, akiknek legkitűnőbb képviselői, a lángelmék ennek csupán leghűbb és legszerencsésebb megnyilatkozásai voltak - a zsenik mindig is olyanok voltak, ahogyan Voltaire mondja: "Tudásukat ott szedték fel, ahol épp rábukkantak." Tehát a társadalom közös szellemi munkája teremtette meg az első eszméket. Ezek az eszmék eleinte pusztán természeti és társadalmi tények egyszerű és természetes, meglehetősen tökéletlen megállapítására korlátozódtak, és nem e tényekből logikusan levont következtetések voltak. Ez volt a kezdete minden emberi képzetnek, ötletnek és gondolatnak. E gondolatokat, melyeket egyáltalában nem az emberi szellem önkéntes tevékenysége hívott életre, csak a valódi külső és

belső világ töltött meg tartalommal. Az emberi szellem, vagyis az emberi agy - amit az idegek külső és belső benyomásai hoztak létre - teljességgel organikus, s ezért materiális munkája vagy tevékenysége csak formális tevékenységgel járul hozzá ehhez, pusztán összeveti és helyes vagy rossz rendszerekbe foglalja a dolgokról és tényekről szerzett benyomásokat. Ily módon keletkeztek az első eszmék. A nyelv útján ezek az eszmék vagy még inkább ötletek pontosabbá váltak és rögződtek úgy, hogy az egyének továbbadták őket egymásnak; az egyéni ötletek összeütköztek, kölcsönösen ellenőrizték, meghatározták és módosították egymást, hogy végezetül beleolvadjanak egy egyetlen rendszerbe és létrehozzák a társadalom közös tudatát, közös gondolkozását. Ezek a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódott gondolatok egyre csak fejlődnek az évszázadok elmemunkája során, és egy-egy társadalom, osztály, nép szellemi

és morális örökségét képezik. Minden nemzedék talál a bölcsőjénél egy eszme-, ötlet- és érzésvilágot, amelyet az elmúlt évszázadok örökségeként vesz át. Ez a világ kezdetben nem eszményi alakban, képzetek és eszmék rendszereként, vallásként, tanként jelenik meg az újszülöttnek; a gyermek képtelen volna befogadni, felfogni ebben az alakjában; e helyett hús-vér, valós világként jelenik meg számára az őt körülvevő személyekben és dolgokban, és ez a világ születése pillanatától kezdve érzékeihez szól mindabban, amit gyermekként hall és lát. Mert az eszmék és képzetek, amik eleinte csak a v alós, természeti és társadalmi tényeknek a t ermékei, abban az értelemben, hogy tükröződnek, visszaverődnek az emberi agyban, és az emberi agy materiális szervével úgymond ideálisan adja vissza őket, a későbbiek során, miután - ahogyan arról már írtam - rögződnek a tudatban, egy-egy társadalomban,

megerősödnek és újabb, ezúttal nem természeti, hanem társadalmi tények okaivá válnak. Végső soron végtelenül lassan átformálják az emberi létet, szokásokat és intézményeket, röviden: átalakítanak minden emberi viszonyt a társadalomban azzal, hogy az élet leghétköznapibb dolgaiban mindenki számára, még a gyermekek számára is kifejeződnek, érezhetővé és kézzelfoghatóvá válnak. Ily módon hatnak át minden nemzedéket a zsenge gyermekkortól kezdve a felnőttkorig, amikor is az ember önállóan kezd el gondolkodni, és ezt a gondolkodást szükségszerűen új kritika kíséri, és ekkor önmagában, akárcsak az őt körülvevő társadalomban, rögzített gondolatok és képzetek világára bukkan, ez szolgál neki kiindulópontul, és bizonyos értelemben ez adja az első anyagot önálló szellemi és erkölcsi tevékenységéhez. Ilyenek hát az áthagyományozódott és általános képzetek, melyeket a metafizikusok helytelenül

velünk születettnek neveznek, mivel megtéveszti őket az a tökéletesen szenvtelen és észrevehetetlen mód, ahogyan ezek a kívülről jövő eszmék benyomulnak és bevésődnek a gyermekek tudatába, mielőtt még öntudatra ébrednének. Ezek hát az istenségről és a lélekről alkotott általános vagy absztrakt, teljesen ostoba eszmék, melyek azonban elkerülhetetlenül és sorsszerűen jelen vannak az emberi szellem történelmi fejlődésében, és ez a szellem csak nagyon lassan, sok évszázadon át juthat el önmaga észbeli és kritikus felismeréséhez. Ez a s zellem mindig a butaságból indul ki, hogy eljusson az igazsághoz, mindig a szolgaságból, hogy meghódítsa a szabadságot; az évszázadok általános tudatlansága és butasága, valamint a kiváltságos osztályok jól felfogott érdekei miatt az általuk szentesített eszmékről még ma sem lehet nyíltan és érthetően beszélni anélkül, hogy a néptömegek tetemes részét ne

forradalmasítanánk és ne kockáztatnánk, hogy a burzsoá álszentség gyalázkodásban törjön ki. E teljességgel elvont eszmék mellett - és egyre szorosabb kapcsolatba kerülve velük - az ifjúság tömérdek olyan határozott eszmét és képzetet talál a társadalomban, és a társadalom által gyermekkorára gyakorolt mindenható hatás következtében saját magában, melyek óriási mértékben a valódi életre, a hétköznapi életre vonatkoznak. Ezek a természetről, az emberről, az igazságról, az egyén és osztályok jogairól és kötelességeiről, a társadalmi követelményekről, a családról, a tulajdonról, az államról és sok egyéb dologról alkotott képzetek az emberek kölcsönös kapcsolatait szabályozzák. Mindezeket az eszméket, melyeket az ember már élete kezdetén megvalósulva lát a dolgokban és emberekben, melyek a neveléssel és az oktatással belevésődnek a szellemébe, mielőtt még öntudatra ébredne, később az általános

tudatot vagy a közös előítéletet kifejező elméletek szentesítik, magyarázzák és értelmezik, illetve mindazok a vallási, politikai és gazdasági, társadalmi intézmények, melyeknek maga is részese. Olyannyira átitatják ezek az embert, hogy függetlenül attól, hogy személyes érdekében áll-e védeni a társadalmat avagy sem, anyagi, szellemi és erkölcsi szokásai révén akaratlanul is a társadalom részesévé válik. Nem azon a fokozatos hatáson kell csodálkozni, amit ezek a társadalom kollektív tudatát kifejező eszmék gyakorolnak az embertömegre, hanem ellenkezőleg, azon csodálkozhatunk, hogy ebben a tömegben akadnak olyanok, akik azon gondolkodnak, azt akarják és van bátorságuk hozzá, hogy leküzdjék a társadalmat; mert a társadalom roppant nyomással nehezedik az egyénre, és nem létezik olyan erős jellem, olyan hatalmas értelem, amelyik azt állíthatná magáról, hogy őt megkíméli a társadalom zsarnoki és ellenállhatatlan

befolyása. Mi sem bizonyítja jobban az ember társadalmi jellegét, mint ez a befolyás. Elmondhatjuk, hogy minden társadalom kollektív tudata - ami egyaránt megvalósul a nagy közintézményekben és a m agánélet apró részleteiben, és ami a társadalom minden elméletének alapját képezi - egyfajta miliőt, egyfajta szellemi és erkölcsi légkört teremt, ami káros ugyan, egyúttal azonban nélkülözhetetlen is tagjai létéhez. Uralja, leigázza és általa meghatározott kapcsolatok révén összekapcsolja egymással őket; minden tagjának biztonságot és bizonyosságot ad és megteremti létezésük első feltételét a tömegben: a banalitást, a közhelyet, a szokást. Az emberek túlnyomó többsége, nemcsak a néptömegek, hanem a kiváltságos és művelt osztályok soraiban is, sőt itt gyakran még erősebben, mint a tömegben, nem nyugodt és nem elégedett magával mindaddig, amíg minden gondolatában és cselekedetében hűségesen és vakon nem

követi a hagyományt és a szokásokat: "Atyáink is ekképpen gondolkodtak és cselekedtek, nekünk is így kell tehát gondolkodnunk és cselekednünk; miért gondolkodnánk és cselekednénk másképpen?" Ez a g ondolat társadalmi osztályokra való tekintet nélkül az emberiség 99 százalékának filozófiáját, meggyőződését és gyakorlatát fejezi ki. És ahogyan már említettem, ez a legnagyobb kerékkötője a haladásnak és az emberiség gyors felszabadításának. Mi az oka ennek az ijesztő lassúságnak, ami már-már a p angással határos, és ami - miként már említettem - az emberiség leghatalmasabb szerencsétlenségét jelenti? Sokfajta oka van ennek. Kétségkívül az egyik legfontosabb oka a tömegek tudatlansága Miután a kormányzatok és a kiváltságos osztályok atyai gondoskodásának köszönhetően - akik hasznosnak vélték, hogy a tömegeket minél tovább megtartsák tudatlanságban, kegyességben és hitben, és ez a három

dolog egyet jelent - általánosan és szisztematikusan megfosztották a tömegeket a tudományos neveléstől, a tömegek nem is tudnak a s zellemi felszabadulás eszközének létezéséről és használatáról: a kritikáról, ami nélkül nem létezhet erkölcsi és társadalmi forradalom. A tömegeket azonban, melyeknek érdekében állna fellázadni a meglévő rend ellen, visszafogja atyáinak a v allása, a k iváltságos osztályoknak ez az óvintézkedése. A kiváltságos osztályokat pedig, melyeknek ma már semmije sincs, se kegyessége, se hite, jóllehet ezt állítják, politikai és társadalmi érdeke tartja vissza, gátolja. Mégis képtelenség volna azt állítani, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy olyan szenvedélyesen ragaszkodnak uralkodó eszméikhez. Bármilyen lesújtó véleménnyel vagyok is ezen osztályok jelenlegi szellemi és erkölcsi értékéről, mégsem fogadhatom el, hogy az érdek volna gondolataik és tetteik egyedüli mozgatórugója.

Kétségkívül minden osztályban és minden pártban van egy többé-kevésbé népes csoport, amelyhez intelligens, merész és lelkiismeretlen kizsákmányolók tartoznak, akiket erős embereknek neveznek, és akik - tekintet nélkül szellemi és erkölcsi előítéletre - céljuk elérése érdekében nem riadnak vissza semmiféle eszköztől sem. Ám ezek a kitűnő emberek még a legromlottabb osztályokban is csupán elenyésző kisebbségben vannak; a többség itt is éppolyan bárgyú, mint a népben. Természetesen aláveti magát saját érdekeinek, és ezzel létfeltételt teremt magának. Mégsem fogadhatjuk el, hogy ezzel a reakcióval kizárólag önző érzéseire hallgat. Ha sok ember közösen cselekszik, még ha egyénenként valójában romlott is, nem olyan romlott. Minden népes közösségben - s az olyan hagyományos és történelmi közösségekben, mint az osztályok, még ha odáig jutnak is, hogy minden érdekkel és joggal szemben állnak és csak bajt

okoznak, még inkább - van valamiféle erkölcs, vallás, hit, ami kétségkívül nagyon csekély mértékben értelmes, többnyire fölöttébb nevetséges és korlátolt, ami azonban e közösségek elengedhetetlen erkölcsi feltételét jelenti. Az idealisták általános és alapvető tévedése, ami mindenesetre igen logikusan következik rendszerükből, abban van, hogy az erkölcs alapját az elszigetelt egyénben keresik - ez pedig kizárólag az egyesült egyénekben kereshető és keresendő. Ennek bizonyítására mindenkorra le kell számolnunk az idealisták különálló vagy abszolút individuumával. Ez a magányos és elvont individuum ugyanolyan fikció, mint Istené; mindkettőt egyszerre teremtette meg a népek hívő képzelőereje vagy gyermeteg, nem gondolkodó, nem tapasztalaton alapuló és kritika nélküli, képzelődő értelme, hogy majd a későbbiekben az idealista gondolkodók teológiai és metafizikai elméletei továbbfejlesszék, magyarázzák és

dogmává emeljék. Mindkét fikció tartalom nélküli absztraktum, összeegyeztethetetlen a valósággal, és a Semmibe torkollik. Úgy hiszem, hogy bebizonyítottam az Isten-fikció erkölcstelenségét, a függelékben pedig bizonyítani fogom még a képtelenségét is. Most pedig annak az abszolút avagy absztrakt embernek együgyű és erkölcstelen fikcióját kívánom elemezni, amelyet az idealista iskola moralistái politikai és társadalmi elméleteik alapjául használnak fel. Könnyen be tudom bizonyítani, hogy az általuk dicsért és szeretett emberi individuum teljességgel erkölcstelen lény. Ez az individuum a megtestesült egoizmus, az antiszociális lény par excellence. Mivel halhatatlan lélek adatott neki, önmagában végtelen és tökéletes, és ezért nincs szüksége senkire, még Istenre sem, nemhogy emberre. Ebből következik, hogy semmi esetre sem volna képes elviselni egy hasonló vagy magasabb rendű, szintén halhatatlan és végtelen lény

létét, akár az ő szintjén, akár fölötte áll. Ennek az individuumnak a földkerekség egyetlen emberének, mi több, a világ egyetlen lényének kellene lennie. Mert az a végtelen, amelyik talál magán kívül valamit, bármit, immár nem végtelen; két szemben álló végtelen lény megszünteti egymást. Miért követték el az amúgy oly agyafúrt, következetes teológusok és metafizikusok ezt a következetlenséget, és miért fogadják el továbbra is sok egyenlő mértékben halhatatlan, vagyis végtelen embernek, és ráadásul még egy halhatatlan és végtelen Istennek is a létét? Az a tökéletes képtelenség kényszeríti erre őket, hogy tagadják a földön élt és élő emberi individuum millióinak valódi létét, halandóságát és kölcsönös függőségét. Ezt a tényt a legjobb akarattal sem hagyhatják figyelmen kívül. Logikusan ebből arra kellett volna következtetniük, hogy a lelkek nem halhatatlanok, hogy nincs földi és halandó

porhüvelyüktől független létük, és hogy az emberek, mihelyt korlátozottnak és egymással kölcsönös függőségben állónak látják egymást és önmagukon kívül különböző tárgyak végtelenségét észlelik, mulandók, korlátozottak és végesek, miként minden, mi van. Ha azonban elfogadnák ezt, le kellene mondaniuk idealista elméleteik alapjairól, és a tiszta materializmus, avagy a vizsgálódó és egzakt tudomány zászlaja alá kellene vonulniok. Erre szólítja fel őket a század hatalmas hívószava is. De ők nem hallják ezt a hangot. Megvilágosodott, próféta, doktriner és papi természetük, a metafizika agyafúrt hazugságaival teletömött, idealista fantazmagóriák homályához szokott szellemük háborog az egyszerű igazság szabad következményei és napfénye ellen. Annyira iszonyodnak ettől, hogy inkább elviselik a halhatatlan lélek fikciójával teremtett ellentmondást, vagy pedig egy újabb agyrémben, az Isten-fikcióban keresik

a megoldást. Az elmélet szemszögéből nézve Isten valójában nem egyéb, mint az idealisták végső menedéke és minden értelmetlenség és ellentmondás legfőbb kifejeződése. A gyermeteg és naiv metafizikát képviselő teológiában Isten az értelmetlenség alapjaként és első számú okaként jelenik meg, a voltaképpeni metafizikában, vagyis a kifinomult és racionalizált teológiában viszont ezzel ellentétben végső instanciaként, végső mentsvárként jelenik meg, abban az értelemben, hogy minden feloldhatatlannak tűnő ellentétet Istenben és Istennel - tehát, amennyire csak lehetséges, a tudomány látszatának köntösébe bújtatott abszurditással magyaráznak. Egy személyes isten léte és a lélek halhatatlansága két, egymástól elválaszthatatlan fikció, ugyanannak a tökéletes értelmetlenségnek két pólusa, melyek kölcsönösen kikövetelik egymást, és hiába keresi egyik a másikban magyarázatát, létjogosultságát. Akárcsak

az egyes ember feltételezett végtelensége és sok ember, tehát az egymáson kívül létező, és egymást szükségszerűen korlátozó sokak létének konkrét ténye között feszülő ellentétre, úgy a lélek halandóságára és halhatatlanságára, természetes és feltétlen, kölcsönös függőségére az idealisták csupán egyetlen válasszal szolgálnak: Istennel; s akinek ez a felelet nem mond semmit, akit ez nem elégít ki, úgy kell annak. Más választ nem tudnak adni neki A lélek halhatatlanságának fikciója, valamint ennek szükségszerű következménye, az egyéni erkölcs fikciója minden erkölcs tagadását jelenti. Ebben a vonatkozásban igazat kell adni a teológusoknak, akik a metafizikusoknál sokkal következetesebben és sokkal logikusabban tagadják azt, amit független morálnak szokás nevezni: okosan azt mondják, hogy ha az ember elismeri a lélek halhatatlanságát és Isten létét, akkor azt is fel kell ismernie, hogy csak egyetlen egy

erkölcs, az isteni, egy kinyilatkoztatott törvény, a vallásos erkölcs létezik, vagyis a halhatatlan lélek kapcsolata Istenhez, ami Isten kegyelme által jön létre. Ezen az irracionális, csodálatos és misztikus kapcsolaton belül az egyedüli szentség az üdv, s azokon a következményeken kívül, melyek ebből a kapcsolatból következnek az ember számára, minden egyéb kapcsolat a nullával egyenlő. Az isteni erkölcs tagad minden emberi erkölcsöt Az isteni erkölcs tökéletes megfogalmazását tartalmazza a keresztény alapelv: "Szeresd Istent jobban, mint magadat, és szeresd felebarátodat, mint magadat", ami magában foglalja az ember önmagának és felebarátjának feláldozását Istennek. Az ember önfeláldozása oktalanságnak tekinthető; a felebarát feláldozása emberi szempontból nézve feltétlenül erkölcstelen. És miért kell embertelen áldozatot hoznom? Lelkem üdvéért Ez a kereszténység utolsó szava tehát azért, hogy

tetsszen Istennek és megmentse lelkemet, fel kell áldoznom felebarátomat. Ez az abszolút egoizmus Ez az egoizmus, amit a katolicizmus se nem enyhített, se nem semmisített meg, hanem csupán álcázott a kényszerű közösséggel és a tekintélyuralmi, hierarchikus és zsarnok egységgel, a protestantizmusban - ami egyfajta "Meneküljön, aki tud"-vallás - cinikus leplezetlenséggel jelenik meg. A metafizikusok azon fáradoznak, hogy megszépítsék ezt az egoizmust, ami azonban minden idealista tan szilárd és sarkalatos alapelvét képezi azáltal, hogy a lehető legkevesebb említést tesz az ember Istenhez fűződő kapcsolatáról. Ez azonban nem szép dolog, nem őszinte, és nem is logikus; mert ha az ember elismeri Isten létét, kénytelen elismerni az ember Istenhez fűződő kapcsolatának a szükségszerűségét is: el kell ismernie, hogy az abszolút és legmagasabb lényhez való kapcsolata mellett minden más kapcsolat szükségképpen

álszenteskedés. Isten vagy nem igazán Isten, vagy pedig jelenléte elnyel és szétrombol mindent. De menjünk tovább A metafizikusok tehát az emberek kölcsönös kapcsolataiban keresik az erkölcsöt, ugyanakkor azt állítják, hogy az erkölcs abszolút személyes tény, isteni törvény, ami függetlenül az emberi kapcsolatoktól, minden ember szívébe be van vésve. Ezen a feloldhatatlan ellentmondáson nyugszik az idealisták erkölcsének elmélete. Attól kezdve, hogy a társadalomhoz való kapcsolatomat megelőzően, és ezért függetlenül a társadalom által személyemre gyakorolt mindennemű befolyástól, az Isten által szívembe vésett erkölcsi törvényt hordozom magamban, ez az erkölcsi törvény társadalmi létemtől szükségszerűen idegen és közömbös, ha nem éppen ellenséges vele szemben: nem vonatkozhat az emberekhez fűződő kapcsolatomra, csak Istenhez fűződő kapcsolatomat szabályozhatja, amit a teológia logikusan meg is erősít. Az

alapján, ami e törvényből az emberekre vonatkozik, az emberek tökéletesen idegenek maradnak számomra. Az erkölcsi törvény ugyanis az emberekhez fűződő kapcsolataimon kívül alakult ki bennem és vésődött bele a szívembe, s így semmi köze nem lehet hozzájuk. Erre viszont azt felelhetik, hogy ez a törvény épp azt parancsolja neked, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, mert hozzád hasonlatos, és úgy cselekedj vele, ahogyan azt magaddal szemben is elvárod; egyenlőséget, morális egyenlőséget és igazságosságot parancsol neked vele szemben. Erre én azt felelem, hogy ha az erkölcsi törvény tartalmazza ezt a parancsot, akkor ebből arra következtetek, hogy nem kizárólag bennem alakult ki és nem egyedül az én szívembe vésődött bele; szükségszerűen feltételezi a többi emberhez, embertársaimhoz fűződő kapcsolataim korábbi meglétét, és ezért nem megteremti ezeket a kapcsolatokat, hanem már mint természetes úton kialakult

kapcsolatokat, meglévőként talál rájuk, és pusztán szabályozza őket; a törvény bizonyos értelemben ezeknek a kapcsolatoknak leleplezett kinyilatkoztatása, magyarázata, terméke. Ebből az következik, hogy az erkölcsi törvény nem egyéni, hanem sokkal inkább társadalmi tény, a társadalom teremtménye. Ha másként lenne, semmi értelme nem volna a szívembe vésett erkölcsi törvénynek; olyan lényekhez fűződő kapcsolataimat szabályozná, melyekkel semminemű kapcsolatom sem volna, s melyeknek létét egyáltalán nem is ismerném. A metafizikusok a következőt felelik erre. Azt mondják, hogy minden emberi individuum születésétől fogva magában hordozza az Isten keze által szívébe vésett törvényt, ám ez a törvény kezdetben rejtve marad, az erő állapotában, ez az erő pedig nincs kibontakozva és az individuum számára sem nyilvánvaló; az individuum csak akkor tudja ezt az erőt kibontakoztatni és ébred tudatára, ha magához hasonlók

társadalmában fejlődik maga is, röviden: az ember csak embertársaihoz fűződő kapcsolatai révén ébred a vele született törvény tudatára. Ez az értelmesnek ugyan nem tekinthető, de elfogadható magyarázat újra visszavezet bennünket a velünk született eszmék, érzések és princípiumok tanához. Ismerjük ezt a tant; a lényében halhatatlan, a testben meghatározott, korlátozott, nehézkes és tényleges létében úgyszólván elkápráztatott és megsemmisített, végtelen emberi lélek felfogja ezeket az örök és isteni princípiumokat, anélkül hogy előtte bármit is tudott volna a világról. Mivel halhatatlan, szükségszerűen örök, mind a múltban, mind a jövőben. Mert ha volt kezdete, végének is kellene lenni, és egyáltalán nem volna halhatatlan. Mi volt és mit c sinált az elmúlt örökkévalóságban? Isten a tudója; a lélek nem emlékszik rá, semmit sem tud róla. Óriási titok ez, telis-tele kiáltó ellentmondásokkal, melyek

feloldásáért a legnagyobb ellentmondáshoz, Istenhez kell fordulni. A lélek, anélkül hogy sejtené, lénye valamely ismeretlen, titokzatos zugában örökkévalóan őriz minden isteni princípiumot. Halandó testbe zárva, keletkezésének és földi létének teljesen materiális feltételei által elállatiasítva azonban képtelen immár felfogni, nincs ereje, hogy emlékezzék rá. Mintha a l élek soha nem is rendelkezett volna az isteni princípiumokkal. És így jön össze a társadalomban egy sor olyan emberi lélek, amely lényegében halhatatlan, valódi létében viszont elállatiasodott, lealacsonyodott és materializálódott. Eleinte annyira nem ismerik fel egymást ezek a materializálódott lelkek, hogy felfalják egymást. Az emberevés köztudottan az emberi nem első tevékenysége Ezt követik az elkeseredett háborúk, mindenki a másik leigázására törekszik - a szolgaság hosszú időszaka veszi kezdetét, ami még ma sem ért véget közel sem. Sem a

kannibalizmusban, sem a szolgaságban nincs nyoma az isteni princípiumoknak. A történelmet alakító népek és emberek szakadatlan harcában, és e harcok előre belátható eredményeként létrejött szenvedések közepette a lelkek lassacskán feleszmélnek, kilépnek a dermedtségből, visszatérnek önmagukhoz, megismerik magukat és egyre jobban elmélyülnek érdekükben. És ekkor, egymást ösztönözve és sarkallva, emlékezni kezdenek, eleinte csak sejtik, majd felfogják és megértik a princípiumokat, melyeket Isten rögzített az örökkévalóságtól fogva. Az ébredés és emlékezés először nem a legvégtelenebb és leghalhatatlanabb lelkekben megy végbe, mivel a v égtelen nem ismer fokozatokat, a legidiótább ember lelke is éppolyan halhatatlan és végtelen, mint a l egnagyobb lángelméé; ez az ébredés és emlékezés a legkevésbé materializálódott lelkekben megy végbe. Ezek pedig a lángelmék, az Isten által megvilágosodottak, a

látnokok, a törvényhozók és próféták. Ha egyszer ezek a nagy és szent emberek, akiket a szellem világosított meg és lelkesített fel, ami nélkül nem történik nagy és jó dolog e földön, ha egyszer ezek az emberek felfedezik magukban ezeket az isteni igazságokat, melyeket öntudatlanul minden ember a lelkében hordoz, akkor persze a többiek is sokkal könnyebben eljutnak a felfedezéshez. És így van az, hogy a nagy igazságok, az örök princípiumok, amelyeket a történelemben először Isten kinyilatkoztatásaként hirdettek, idővel valóban isteninek bizonyulnak; s minden ember felleli őket magában, és saját, végtelen lénye vagy saját halhatatlan lelke alapjaként fogadhatja el vagy kell elfogadnia őket. Ezzel magyarázható az, hogy egy, kezdetben egyetlen ember által felfedezett igazság fokozatosan elterjedve követőkre talál. Eleinte kevesen vannak, és a tömeg meg a hivatalos társadalom általában üldözi őket. Mivel azonban éppen az

üldözés következtében egyre jobban elterjed az igazság, előbb-utóbb bekerül a köztudatba, s miután sokáig kizárólag egyéni igazság volt, végezetül társadalmi igazsággá válik; s miután megvalósult jóban és rosszban, a társadalom köz- és magánintézményeiben egyaránt, törvény lesz belőle. Ez a metafizikai iskola moralistáinak általános elmélete. Miként említettem, az első pillantásra elfogadható, és úgy tűnik, hogy kibékíti egymással a legkülönbözőbb dolgokat: az isteni kinyilatkoztatást az emberi ésszel, az egyének halhatatlanságát és abszolút függetlenségét halandóságukkal és végtelen függőségükkel, az individualizmust a szocializmussal. Ennek az elméletnek és legkézenfekvőbb konzekvenciáinak vizsgálata során könnyedén felismerjük, hogy ez csak látszólagos kibékülés, ami a racionalizmus és a szocializmus álarcában ünnepli az isteni abszurditásnak az emberi ész fölött, s az egyéni önzésnek

a társadalmi szolidaritás fölött aratott régi diadalát. Végső soron az egyének teljes szétválasztását és elszigetelését - és ezzel minden erkölcs tagadását - célozza meg. Annak ellenére, hogy igényt tart a racionalizmusra, ez az elmélet az ész tagadásával, értelmetlenségével, a végesben elveszett végtelen fikciójával, vagy a lélek feltételezésével, a halandó testben lakozó, a testbe bezárt lelkekkel kezdődik. Ahhoz, hogy ezt az abszurditást javítgatni és magyarázni tudja, kénytelen egy másik abszurditásba, a p ar excellence abszurditásba, Istenhez menekülni, aki egyfajta halhatatlan, személyes, megváltoztathatatlan, mulandó világban lakozó és bezárt lélek - e lélek azonban mindennek ellenére megtartja mindentudását és mindenhatóságát. Ha indiszkrét kérdést tesz fel az ember, amire természetesen nem tud válaszolni, mert az ostobaság nem szűnik meg magától, és nem is magyarázható meg, akkor Istennel, ezzel a

rettenetes szóval felel, a titokzatos abszolútummal, ami az abszolút semmit vagy képtelenséget jelenti, az elmélet számára viszont mindent megold, mindent megmagyaráz. Ez a dolga, mert mint a teológia örököse és többé-kevésbé engedelmes húga, ezért nevezi magát metafizikának. Itt kell megvizsgálnunk az elmélet erkölcsi konzekvenciáját. Először is szögezzük le, hogy ez szociális látszata ellenére tisztán és kizárólagosan egyéni erkölcs; minekutána nem lesz nehéz bebizonyítanunk, hogy uralkodó jellegénél fogva valójában tagad minden erkölcsöt. Ebben az elméletben a l énye által végtelen és abszolút tökéletes (és ezért semmilyen más lényt, sem pedig a saját maga tökéletesítésére más lényhez fűződő kapcsolatot nem kívánó) embernek a halhatatlan és egyéni lelke először halandó testbe zárva és megsemmisítve jelenik meg. A megsemmisítettség eme állapotába - aminek az okai kétségkívül örökre rejtve

maradnak előttünk, mivel az emberi szellem képtelen megmagyarázni, és mert magyarázata egyedül az abszolút titokban, Istenben van -, a testiség és a külső világ feltétlen függőségének eme állapotába visszavetve, az embernek szüksége van a társadalomra, hogy feleszméljen, hogy emlékezzék, hogy tudatára ébredjen önmagának és az isteni princípiumoknak, melyeket Isten öröktől fogva az ölébe tett, és melyek valójában a lényét képezik. Íme e teória szociális jellege és szociálista részei. Ember és ember kapcsolata, az egyén kapcsolata a többi egyénhez, egyszóval, a szociális élet itt a fejlődés szükséges eszközeként, hídként, nem pedig célként jelenik meg; minden individuum abszolút és végső célja önmaga, ami kívül esik minden más emberi individuumon; a cél az individuum maga, az abszolút individualitás jelenlétében, Isten színe előtt. Az individuumnak azért van szüksége az emberre, hogy kikerüljön a

földi Semmiből, hogy magára találjon, hogy megértse halhatatlan lényét; ha azonban rátalált, akkor életét kizárólag önnön magából meríti, hátat fordít az embereknek, és elmerül a misztikus abszurditás vizsgálatába, Isten imádásába. Ha ezután kapcsolatot tart fenn az emberekkel, akkor ezt nem erkölcsi igényből, tehát nem is szeretetből teszi, mert az ember azt szereti, amire vagy akire szüksége van. Annak az embernek, aki rátalált végtelen és halhatatlan lényére, önmagában tökéletes lévén, Istenen kívül nincs szüksége senkire, aki - úgy tűnik - még végtelenebb végtelenséggel és még halhatatlanabb halhatatlansággal rendelkezik, mint az ember; ettől fogva, az isteni mindentudás és mindenhatóság oltalmában, az önmagában nyugvó és szabad egyénnek nem lehet igénye más emberre. Ha ezek után továbbra is fenntartja kapcsolatait az emberekkel, akkor ennek kizárólag két oka lehet. Amíg halandó testbe van zárva,

először is ennie kell, védekeznie, öltözködnie, biztosítani kell magát a külső természettel és az emberek támadásaival szemben, és mint civilizált embernek szüksége van még egyéb anyagi javakra, melyek jólétét, kényelmét és luxusát biztosítják, melyek közül sokat atyáink még nem ismertek, ma viszont nélkülözhetetlennek tűnnek fel. Elmúlt századokban élt szentek példáját követve élhetett volna barlangban és táplálkozhatott volna gyökerekkel. De úgy tűnik, hogy ehhez már nem fűlik a foga a modern szenteknek, akik azt hiszik, hogy anyagi kényelem nélkül nincs lelki üdvösség. Szüksége van tehát ezekre a javakra; ezeket viszont csak az emberek közös munkájával lehet előteremteni: az egyes emberek munkája képtelen volna ezeknek akár csak egymilliomod részét is megtermelni. Ebből következik, hogy a halhatatlan lélekkel rendelkező és belső, a társadalomtól független szabadságban lévő egyén, a modern szent,

anyagilag rászorul a társadalomra, erkölcsi szempontból viszont a legcsekélyebb igénye sincs rá. De milyen névvel illessük ezeket a kapcsolatokat, melyeket kizárólag anyagi érdekek hoztak létre, és amelyeket semminemű erkölcsi igény nem szentesít és véd? Szemlátomást csak egy nevet adhatunk neki: kizsákmányolás. És valóban, a metafizikai erkölcsben - és köztudottan ennek az erkölcsnek az alapját képező polgári társadalomban - szükségszerűen mindenkiből a társadalomnak, azaz mindenkinek a kizsákmányolója lesz. A különböző formák között működő állam pedig a demokratikus államtól a legabszolútabb monarchiáig és a legszabadabb választójogon alapuló demokratikus köztársaságig nem egyéb, mint e kölcsönös kizsákmányolás szabályozója és kezese. A polgári erkölcsre épülő társadalomban minden egyén helyzetének kényszere vagy logikája folytán mások kizsákmányolójaként jelenik meg, mivel anyagilag

mindenkire rászorul, erkölcsileg viszont senkire sem. Ezért az, aki menekül a szociális szolidaritás elől, lelke teljes szabadságára vetett béklyónak érzi a t ársadalmat, miközben teste fenntartásához elengedhetetlennek tartja, és kizárólag a legszükségesebbel járul hozzá - de nem azért, hogy joga, hanem, hogy hatalma legyen biztosítani ezt a hasznot magának. Egyszóval, a társadalmat mindenki kizsákmányolónak tekinti. Ha azonban mindenki egyformán kizsákmányoló, akkor vannak szerencsések kizsákmányolás kizsákmányoltakat feltételez. és szerencsétlenek is, mert minden Vannak tehát olyan kizsákmányolók, akiknek hatalmuk van és valóban kizsákmányolók; és olyanok - a nagy tömegek, a nép -, akik csak akarják a hatalmat, de valójában nem kizsákmányolók. A nagy tömeg valójában magában foglalja az örökösen kizsákmányoltakat A metafizikai avagy burzsoá erkölcs a társadalmi gazdaságban késhegyig menő, örökös

küzdelmet szít az egyének között, és ebben a küzdelemben legtöbben elpusztulnak, míg a kisebbség diadalmaskodik és jóléthez jut. Az önmaga teljes birtokába jutott egyén másik oka arra, hogy ápolja másokhoz fűződő kapcsolatait: azon óhaja, hogy tessék Istennek, illetve az a k ötelessége, hogy teljesítse Isten második parancsolatát. Az első parancsolat alapján Istent jobban kell szeretnie az embernek önmagánál, a második arra szólítja fel, hogy szeresse felebarátját, mint magát, és Istenszeretetéből fakadóan jót cselekedjék vele, amit maga is elvár másoktól. Figyeljük meg az "Isten-szeretet" kifejezést: ez tökéletesen kifejezi a m etafizikai erkölcs alapján lehetséges kizárólagos emberi szeretetet. Ennek a szeretetnek épp az a lényege, hogy az emberek nem maguktól, nem saját igényükből fakadóan szeretnek, hanem azért, hogy elnyerjék a legfőbb úr tetszését. Egyébként nem is lehet másként, mert mihelyt

elismerjük egy isten létezését és az ember kapcsolatát ehhez az istenhez, minden emberi kapcsolatot ahogyan a teológia teszi - alá kell vetni e k apcsolatnak. Az isteneszme abszorbeál, szétzúz mindent, ami nem isten, és minden emberi és földi valóságot isteni fikciókkal pótol. Ahogyan már mondtam, a m etafizikai erkölcs alapján a halhatatlan lelke és az Isten előtt és Istenben létező személyes szabadsága tudatára ébredt ember nem szeretheti embertársait, mert morális szempontból nincs szüksége rájuk, és - hadd fűzzem hozzá - csak azt szereti, amire szüksége van. Ha hihetünk a teológusoknak és a metafizikusoknak, akkor az ember Istenhez fűződő kapcsolatának első feltétele máris teljesült, ők ugyanis azt állítják, hogy az ember nem nélkülözheti Istent. Az ember tehát azért szeretheti, azért kell szeretnie Istent, mert fölöttébb szüksége van rá. Ami a második feltételt illeti, tehát azt, hogy az ember semmit sem

szerethet, aminek nincs szüksége szeretetre, az az ember Istenhez fűződő kapcsolataiban egyáltalán nem valósul meg. Bűn volna azt állítani, hogy Isten igényli az ember szeretetét Mert ha valamire szükségünk van, az azt jelenti, hogy olyasvalamit nélkülözünk, ami a földi lét teljességének része, vagyis ezáltal beismerjük gyengeségünket, szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról. Az önmagában abszolút tökéletes Istennek nincs szüksége senkire és semmire Mivel nem igényli az emberek szeretetét, nem is szeretheti őket; és amit Isten emberszeretetének neveznek, nem egyéb, mint tökéletes felőrlés, hasonló ahhoz, persze sokkal szörnyebb annál, amit manapság a hatalmas német császár művel alattvalóival. Az emberek istenszeretete nagyon hasonlít a n émeteknek ez iránt a m ára oly hatalmassá lett monarchia iránt táplált szeretetéhez, akinél nagyobb hatalom Istenen kívül nem ismeretes. A kölcsönös és egyenlő

igényt kifejező igaz, valódi szeretet csak egyenlők között létezhet. A hatalmasabb szeretete az alacsonyabb rendű iránt szétzúzás, szorongatás, megvetés, mások lealacsonyítása fölött diadalmaskodó egoizmus és gőg. Az alacsonyabb rendű szeretete a hatalmasabb iránt a szolga alázata, rémülete és az a várakozása, hogy urától boldogság vagy szerencsétlenség száll-e rá. Ez a jellege Isten úgynevezett ember iránti szeretetének és az ember istenszeretetének. Egyik részről despotizmus, másik részről szolgaság. Mit jelentenek tehát ezek a szavak: szeresd az embereket, és cselekedj velük jót Isten iránti szeretetből? Azt jelentik, hogy bánj velük Isten kívánsága szerint; és hogyan kívánja Isten? Mintha rabszolgák volnának. Istent természete kényszeríti arra, hogy így kezelje az embereket. Mivel ő az abszolút úr, kénytelen az embereket abszolút szolgának tekinteni, és ha annak tekinti őket, akkor csak szolgaként

bánhat velük. Az embereket csak úgy tudná felszabadítani, ha leköszönne, megsemmisítené magát s eltűnne. De ezzel túl sokat várnánk el mindenhatóságától Ahogyan az evangéliumban olvashatjuk, az ember iránt táplált különös szeretetért, hogy örök igazságosságával kibékítse őket, feláldozhatja egyetlen fiát; de leköszönni, magát az emberek iránt érzett szeretetből megsemmisíteni sohasem fogja, hacsak tudományos kritikával nem kényszerítik rá. Ameddig az ember hiszékeny képzelőereje biztosítja létezését, abszolút uralkodó, szolgák ura lesz. Világos hát: úgy bánni az emberrel, ahogyan Isten bánik vele, szolgákkal való bánásmódot jelent. Nekem, akit Isten halhatatlannak és tökéletes egyénnek teremtett, s aki épp azért érzem szabadnak magam, mert Isten szolgája vagyok, nem azért van szükségem más emberre, hogy lelki boldogságra, s a l egtökéletesebb szellemi és erkölcsi léthez jussak, hanem csupán azért

tartom fenn kapcsolatomat az emberekkel, hogy Isten tetszésére cselekedjem, és csak Isten iránti szeretetből szeretem őket; úgy cselekszem velük, mint Isten, és azt akarom, hogy Isten szolgái legyenek, akárcsak jómagam. S ha a legfőbb úrnak úgy tetszik, hogy engem választ ki szent akaratának földi érvényre juttatásához, akkor tudni fogom, hogyan kényszerítsem akaratát a f öldre. Ez az igaz értelme annak, amit az istenimádók őszintén és komolyan emberszeretetnek neveznek. Nem annyira a szeretők odaadásáról van szó, mint inkább azoknak a k ikényszerített áldozatáról, akik tárgyai, azaz sokkal inkább maguk is áldozatai ennek a szeretetnek. Nem felszabadításukról, hanem Isten legfőbb dicséretére kikényszerített leigázásáról van szó. És ily módon alakul át az isteni autoritás emberivé, ily módon hozza létre az egyház az államot. E szerint az elmélet szerint minden embernek ily módon kellene szolgálnia Istent.

Köztudottan minden ember elhivatott ugyan, de csak kevesek kiválasztottak. Ha minden ember egyformán képes volna erre, vagyis ha mindenki egyenlő mértékben elérte volna a szellemi és erkölcsi tökéletességet és szabadságot Istenben, akkor ez a szolgálat felesleges volna. Ha mégis szükséges, akkor azért, mert az emberi egyének roppant tömege nem érkezett el ehhez a ponthoz; ami azt mutatja, hogy ezt a még tudatlan és istentelen tömeget Isten akarata szerint kell szeretni és kezelni, vagyis a s zentek egy olyan kisebbségének kell kormányoznia és leigáznia, amelyet Isten így vagy úgy, de maga választ ki és állít arra a helyre, ahol e kötelességét végeznie kell.[1] A néptömegek uralmának szent frázisa, mely uralom kétségkívül a néptömegek üdvét - ha nem is testi, de lelki üdvét - szolgálja, a teokratikus és arisztokratikus államokban a szentek és a nemesek számára, a doktriner, liberális, sőt még a republikánus és az

általános szavazati jogra épülő államokban a műveltek és gazdagok számára egy és ugyanaz: "Mindent a népért, semmit a n ép által." Ez azt jelenti, hogy a s zentek, a n emesek vagy a - tudományosan kiművelt intelligencia, avagy a gazdaság szempontjából nézve - kiváltságosok sokkal közelebb állnak egyfelől az eszményhez avagy Istenhez, másfelől az észhez, az igazsághoz és az igazi szabadsághoz, mint a n éptömegek, és azzal a s zent és nemes feladattal vannak megbízva, hogy a n éptömegeket elvezessék az eszményekhez, az észhez, igazsághoz és szabadsághoz. Érdekeik feláldozásával és saját ügyeik elhanyagolásával fivérük, a n ép boldogságát kell szolgálniuk. A kormányzás nem élvezet, fáradságos kötelesség: nem önnön becsvágyának, hiúságának, s nem egyéni bírvágyának kielégítését kutatja, hogyan áldozhatná fel magát embertársai boldogságáért. Nyilván ezért jelentkeznek oly csekély számban

közhivatalok betöltésére, ezért vállalják csak ódzkodva a hatalmat királyok és miniszterek, magas és alacsony beosztású hivatalnokok. Ez tehát a metafizikusok elmélete szerint működő társadalomban az egyének között meglévő két különböző, sőt ellentétes kapcsolatfajta. Az első a kizsákmányolás, a második a kormányzás. Ha igaz, hogy kormányozni annyit jelent, hogy feláldozzuk magunkat azok javáért, akiket kormányzunk, akkor ez a második kapcsolat valóban szöges ellentmondásban van az elsővel, a kizsákmányolással. De figyeljünk csak Az idealista elmélet alapján, akár teológiai, akár metafizikai az, a "tömegek java" nem jelenthet sem földi jólétet, sem e világi boldogságot; mit számít néhány évtized az örökkévalósághoz képest. A tömegeket nem szabad tehát a földi anyagi erőket adó durva boldogság szempontja szerint kormányozni, csakis örök üdvösségük lebeghet az uralkodók szeme előtt. Az

anyagi nélkülözés és szenvedés felfogható nevelésbeli hiányosságnak is, hiszen bebizonyosodott, hogy a mértéken felüli testi élvezetek megölik a halhatatlan lelket. Ekkor azonban megszűnik az ellentmondás: kizsákmányolás és kormányzás egy és ugyanaz, kiegészítik egymást, mint eszköz és cél. Kizsákmányolás és kormányzás; az előbbi szolgáltatja az eszközt a kormányzáshoz és képezi minden kormányzat céljának az alapját, ami garantálja és törvényekkel védi a kizsákmányolást; a kizsákmányolás és a kormányzás elválaszthatatlan sarkpontjai mindannak, amit politikának hívnak. A történelem kezdete óta az államoknak, a teokratikus, arisztokratikus, monarchikus és még a demokratikus államoknak is az igazi életét jelentették. Korábban, egészen a 18. század végén lezajlott nagy forradalomig, kizsákmányolás és kormányzás szoros kapcsolatát vallási, tisztességbeli és lovagiassági fikciókkal álcázták. Mióta

azonban a b urzsoázia keze brutálisan széttépte a f átylat, mióta forradalmi lehelete elsöpörte ezeket a képzelgéseket, melyekkel az egyház és az állam, a teokrácia, a monarchia és az arisztokrácia oly sokáig űzhette történelmi gyalázatosságait; mióta a burzsoázia, belefáradván az üllő szerepébe, kalapáccsá változott, röviden: mióta megalapította a modern államot, azóta ez az áldatlan kötelék mindenki előtt lelepleződött és vitathatatlan valósággá vált. A kizsákmányolás a burzsoá rezsim látható teste, a kormányzat pedig a lelke És miként az imént láttuk, ebben az oly szoros kapcsolatban mind az egyik, mind a másik elvi és gyakorlati szempontból egyaránt a metafizikai idealizmus szükségszerű és hű kifejeződése, elkerülhetetlen következménye annak a polgári doktrínának, amely az egyének szabadságát és erkölcsét a társadalmi szolidaritáson kívül keresi. Ez a doktrína egy csekély számú szerencsés

ember és kiválasztott kizsákmányoló kormányzására, a nagy többség leigázására irányul, és mindenki számára mindennemű erkölcsösség és szabadság tagadását jelenti. Miután megmutattam, hogyan válik az idealizmus, Isten, a lélek halhatatlansága az egyének vele született szabadsága és a társadalomtól független erkölcs esztelen eszményeiből kiindulva, szükségszerűen a szolgaság és az erkölcstelenség felszentelőjévé, most azt is meg kell mutatnom, hogyan irányul éppolyan szükségszerűen az igaz tudomány, a materializmus és a szocializmus - ez utóbbi kifejezés pusztán az első világos és tökéletes változata -, éppen azáltal az egyének legnagyobb szabadságának és az emberi erkölcsösségnek megvalósítására, hogy az az anyagi természet és az emberek természetes és eredeti szolgaságát veszi alapul; és hogy ezért az emberek felszabadítását nem a társadalmon kívül, hanem annak kebelén, nem az emberek

ellenére, hanem általuk keresi. (1871) (Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Mihail Bakunyin: Der Gott und Der Staat In: Michail Bakunin Philosophie der Tat. Köln, Jakob Hegner, 1968 245-294 o)