Politika, Politológia | Anarchizmus » Pierre Joseph Proudhon - A föderáció alapelvéről

PIERRE JOSEPH PROUDHON: A föderáció alapelvéről (Részlet) A föderációs eszme tisztázása [.] A FÖDERÁCIÓ, amely a latin foedus (genitivusa foederis) szóból ered, s egyezményt, szerződést, megegyezést, megállapodást, társulást jelent, olyan megállapodás, aminek keretében egy vagy több családfő, község, községcsoport, illetve állam kölcsönösen és az egyenlőség alapján elkötelezi magát egymásnak egy vagy több meghatározott cél érdekében, s annak végrehajtása kizárólagosan a szövetség képviselőire hárul. Kérjünk vissza a definícióhoz. A föderációs (szövetségi) szerződés lényege és legfőbb jellemzője az - s erre szeretném felhívni az olvasók figyelmét -, hogy ebben a rendszerben a szerződő felek, a családfők, a községek, a kantonok, a tartományok vagy államok vezetői nem csupán kölcsönös és cserén alapuló kötelezettséget vállalnak egymás iránt, hanem az egyezmény megformálóiként és

részeseiként több jogot, szabadságot, tulajdont tartanak meg egyénileg, mint amennyiről lemondanak. Más a helyzet a polgári törvénykönyvben engedélyezett vagyon- és haszonmegosztásra épülő általános társaságokban, az úgynevezett közösségekben, minden abszolút állam kicsinyített leképződéseiben. Mindazok, akik egy ilyen jellegű társaságba belépnek, főként, ha ez a kötelezettség életre szóló, sokkal több korlátba ütköznek, sokkal nagyobb terhet vesznek magukra, mint amennyi kezdeményezési jogot megőriznek. Ez az oka, hogy meglehetősen ritkák az ilyen típusú szerződések, s ez tette mindenkor elviselhetetlenné a szerzetesi életet. Minden olyan kötelezettség, még ha kölcsönös és cserén alapuló is, amely a társult felektől teljes erőfeszítést követel, nem hagy számukra egy szikra függetlenséget sem, s teljes egészében a szövetkezésre utalja őket, szertelen, túlzó, s irtózatot kelt az állampolgárban, az

emberben. A fenti alapelvek alapján megállapíthatjuk, hogy a szövetségi szerződés, amelynek célja általánosságban, hogy biztosítsa a s zövetkezett államok szuverenitását és területi épségét, állampolgárai szabadságát; hogy kiküszöbölje nézeteltéréseiket; hogy általános intézkedéseivel gondoskodjék minden olyan feltételről, amely érinti a község biztonságát és virágzását - ez a szerződés a benne foglalt feladatok kiterjedtsége ellenére is lényegében visszafogott és mérsékletes. A végrehajtásának feladatával megbízott hatalom soha nem kerekedhet felül a létrehozókon, vagyis a szövetségi hatáskör nagyságában és valóságosan soha nem haladhatja meg a községi vagy tartományi hatalom hatáskörét, mint ahogy ez utóbbiak jogköre sem veszélyeztetheti az ember és az állampolgár jogait és kiváltságait. Ha nem így lenne, a községből közösség válna; a szövetség monarchikus centralizációvá süllyedne

vissza; a szövetségi hatalmat nem egyszerű megbízatásnak, alárendelt funkciójú hatalomnak tekintenék, mint ahogy kell, hanem uralkodó hatalomnak; ahelyett, hogy egy speciális feladat végrehajtására korlátozná magát, igyekezne magához ragadni minden tevékenységet és mindenfajta kezdeményezést; a s zövetkezett államok prefektúrákká, intendantúrákká, leányvállalatokká vagy állami bevételi forrásokká degradálódnának. Az ily módon létrejött politikai testület hívhatná magát köztársaságnak, demokráciának vagy bármi másnak tetszése szerint, de megszűnne az önállóságok teljességét megőrző állam lenni, nem lenne már szövetségi állam. Még inkább ez történne, ha hibás gazdasági megfontolások, engedékenység vagy bármi más ok m iatt a társult községek, kantonok vagy államok megbíznák egyik tagjukat a többiek irányításával és kormányzásával. A szövetségi köztársaság egységes köztársasággá

válna, s rálépne a despotizmus útjára. Összegezve: a szövetségi rendszer pontosan az ellenkezője annak a kormányzati és adminisztrációs rendszernek, amely egy táborba tömöríti a birodalmi demokráciákat, az alkotmányos monarchiákat és az egységes köztársaságokat. Alapvető és legjellemzőbb törvénye a következő: a szövetségben a központi hatalom hatásköre kiterjedtségéből, közvetlenségéből, s ha szabad így fogalmaznom, hatásosságából annak arányában veszít, ahogy a szövetség az új államok csatlakozásával erősödik. Ezzel szemben a centralizált kormányzatokban a legfőbb hatalom hatásköre megsokszorozódik, kiterjed és közvetetté válik, a fejedelmek hatáskörébe vonja a tartományok, a községek, a testületek és a magánszemélyek jogait a területi és népességi növekedés arányában. Ebből fakad az az elnyomás, amely megszüntet minden közösségi és tartományi, sőt egyéni és nemzeti szabadságot is. E

tényből következik a megállapítás: minthogy az egységesítő rendszer pontosan az ellentéte a szövetségi rendszernek, a k onföderáció nagy monarchiák s még inkább birodalmi köztársaságok között - elképzelhetetlen. Az olyan államok, mint Franciaország, Ausztria, Anglia, Oroszország, Poroszország, köthetnek egymással együttműködési és kereskedelmi szerződéseket, de nem lehetséges, hogy föderációba tömörüljenek; elsősorban mert ez ellentmond alapelvüknek, s ez ellentétbe állítaná őket a szövetségi szerződéssel; a szövetkezés következményeként le kellene mondaniuk legalább részben szuverenitásukról, s el kellene fogadniuk legalább bizonyos esetekre maguk felett egy főhatalmat. Természetük lényege viszont a p arancsolás és nem az engedés és az engedelmeskedés. Azok a f ejedelmek, akik 1813-ban, élvezve a t ömegek felkelésének támogatását, harcba indultak Napóleon ellen Európa szabadságáért, s akik később

megalakították a Szent Szövetséget, nem konföderáltak voltak: hatalmuk abszolutisztikus természete lehetetlenné tette számukra ennek a címnek a használatát. Nem voltak ők többek, mint az 1792-esek, vagyis csupán koalíciós partnereknek tekinthetők; a történelem is csupán e névvel fogja illetni őket. Ugyanez a helyzet a német konföderáció esetében, amelynek részei jelenleg a reformmunkálatok kereszttüzében élnek; e reformok szabadságra és nemzeti létre irányuló szelleme egy napon elsöpri majd az érvényesülésük akadályát képező dinasztiákat. Haladó alkotmány A történelem és az elemzés, az elmélet és a gyakorlat a S zabadság és a Hatalom körtáncán keresztül egy politikai szerződés eszméjéhez vezetett el bennünket. Azonnal alkalmazni is kezdtük ezt az eszmét, s az eredmények kutatása közben felismertük, hogy az igazi társadalmi szerződés szövetségi szerződés, s azt az alábbiakban definiáltuk: kölcsönös és

cserén alapuló szerződés, amelyet egy vagy több meghatározott cél érdekében hoznak létre, s amelynek lényegi feltétele, hogy a szerződő felek mindig valamivel több önállóságot, cselekvési szabadságot őriznek meg, mint amennyiről lemondanak. Ez pontosan az ellenkezője annak, mint ami a régi, monarchikus, demokratikus és alkotmányos rendszereket jellemezte. Azokban a k örülmények ereje folytán és az alapelvekből következően az egyéneket és a csoportokat a rájuk kényszerített vagy általuk választott hatalom úgy tekinti, hogy teljes szuverenitásukról lemondtak, s kevesebb joggal, kevesebb garanciával és kezdeményezési lehetőséggel rendelkeznek, mint amennyi teher és kötelezettség hárul rájuk. A szövetségi szerződés definiálása hatalmas lépést jelent, s elvezet bennünket az oly régóta keresett megoldáshoz. Az első fejezetben már kifejtettük, hogy a politikai probléma a legegyszerűbb megfogalmazásban nem más, mint

hogy meg kell találni az egyensúlyt két ellentétes elem, a Hatalom és a Szabadság között. Minden hibás egyensúly azonnal zűrzavarba és romokba dönti az államot, elnyomást és nyomort hoz az állampolgárok számára. Másként fogalmazva a társadalmi rend visszásságai és zavarai e két alapelv antagonizmusából fakadnak; s el fognak tűnni, ha sikerül ezeket az elveket oly módon összehangolni, hogy megszűnik egymást romboló hatásuk. Két erő egyensúlyát úgy lehet megteremteni, hogy egy törvénynek vetjük őket alá, amely törvény, biztosítva kölcsönös tiszteletben tartásukat, közös nevezőre hozza őket. Mi lehet ez a Hatalom és Szabadság felett álló új elem, amely a Hatalom és a Szabadság kölcsönös egyetértésével a rendszer meghatározó elemévé válhat? - A szerződés, melynek tartalma maga a JOG, s kötelező érvényű a két riválisra. Az olyan konkrét és élő szervezetben azonban, mint amilyen a társadalom, a Jog nem

lehet tisztán absztrakt fogalom, a tudat meghatározatlan törekvése, mert így a fikciók és a mítoszok világába jutnánk vissza. A társadalom megalapozásához nem elég egy eszme egyszerű felvetése, jogi aktusra, egy igazi szerződés megkötésére is szükség van. Érezték ezt már 1789 emberei is, a mikor nekifogtak, hogy alkotmányt adjanak Franciaországnak, s érezte e szükségességet valamennyi ezt követő hatalom is. Sajnos azonban hiába volt meg a jó szándék, ha elégtelenek voltak az ismeretek; mind ez idáig hiányzott a jegyző, aki megszerkessze ezt a szerződést. Mi már tudjuk, milyen legyen a szelleme: próbáljuk meg tehát levezetni belőle a tartalmát is. Egy alkotmány valamennyi törvénycikke visszavezethető egyetlenegyre, arra, amely az államnak nevezett fő funkcionárius szerepét és hatáskörét szabja meg. Nemzetgyűléseink sokat foglalkoztak a különféle hatalmak, azaz az állami cselekvési lehetőségek

megkülönböztetésével és szétválasztásával; ami ellenben az állam mint olyan hatáskörének kiterjedtségét és tárgyát illeti, ez eddig senkit nem nyugtalanított. Az osztozásra gondoltak, amint egy 1848-as miniszter naivan fogalmazott; ami az osztozás tárgyát illeti, általános volt a vélekedés: minél több az elosztanivaló, annál fényesebb az ünnep. Ezzel szemben az állam szerepének korlátozása élet vagy halál kérdése a kollektív és egyéni szabadság szempontjából. Csak a szövetségi szerződés, amelynek lényege, hogy mindig többet nyújt az állampolgárnak, mint az államnak; s a községi és tartományi hatalomnak, mint a központi hatalomnak - csak ez a szerződés vezethet rá bennünket az igazság útjára. Egy szabad társadalomban az állam vagy a kormányzat szerepe elsősorban a törvényhozás, a bevezetés, az alapítás, a megnyitás, a beiktatás - vagyis a lehető legkevésbé végrehajtó szerep. Ebből a szempontból a

végrehajtó hatalom megnevezés, amellyel ma a főhatalom egyik aspektusát illetni szokták, csupán arra jó, hogy összezavarja a fogalmakat. Az állam nem közmunka-vállalkozó, hisz ez esetben azon ipari vállalkozók körébe szorulna, akik átalányban végeznek közmunkákat. Az állam, amikor törvénykezik, cselekszik vagy felügyel, a mozgás generátora és legfőbb irányítója; ha mégis előfordul, hogy beavatkozik a műveletekbe, ezt az első megnyilvánulás jogán teszi, hogy lökést adjon az eseményeknek, hogy példát szolgáltasson. Amint befejeződött az alkotás, megtörtént az alapítás vagy a megnyitás, az állam visszavonul, s a helyi hatalmakra, az állampolgárokra hagyja az új szolgáltatás működtetését. Az állam szabja meg a súlyokat és a mértékegységeket, a pénzek arányát, értékét és címleteit. A minta megszabása, az első kibocsátás megtörténte után azonban az arany-, ezüst- vagy rézpénzek gyártása megszűnik

közfunkció, állami feladat, minisztrális jogkör lenni; a továbbiakban ez egy egyszerű, a városok hatáskörébe utalt iparág, amelynek gyakorlása elé semmiféle akadályt nem gördítenek, mint ahogy a mérlegek, mázsálók, hordók, butéliák is teljesen szabadon készíthetők. A legjobb megoldás egyedül a törvény Mi a feltétele Franciaországban annak, hogy az arany- vagy ezüstpénzt értékesnek ismerjék el? Egytized ötvözet és kilenctized tiszta fém. Legyen egy felügyelő, aki nyomon követi és ellenőrzi a gyártási folyamatot, én is ezt akarom: de az állam szerepe nem léphet ezen túl. Amit a pénzről mondtam, ugyanazt mondom egy sor más szolgáltatásról, amelyeket eddig, helytelenül, a k ormányzat kezében hagytak: az utakról, a csatornákról, a dohányárukról, a postáról, a telegráfról, a vasútról stb. Megértem, elfogadom, sőt követelem, hogy az állam a szükséges mértékben kapcsolódjon be minden nagy, közhasznú

beruházásba; mindazonáltal nem látok rá semmilyen okot, hogy az állam kezében maradjanak azután is, hogy a köz rendelkezésére állnak. Az ilyen jellegű koncentráció, véleményem szerint, a jogkörök ténylegesen mértéktelen kiszélesedését eredményezné. 1848-ban kértem, hogy az állam hozzon létre országos bankokat, hitel-, segély- és biztosítási intézeteket, építsen vasutakat: de soha meg nem fordult a fejemben, hogy az államnak a létrehozás végeztével továbbra is, örök időre meg kell maradnia bankárnak, biztosítótársaságnak, szállítónak stb. Természetesen nem hiszem, hogy a népoktatást meg lehet szervezni a központi hatalom óriási erőfeszítése nélkül, de továbbra is az oktatás szabadságának szószólója maradok, mint ahogy a többi szabadságjogé is. Azt akarom, hogy az iskolát ugyanolyan radikálisan válasszák el az államtól, mint magát az egyházat. Legyen egy számvevőszék, sőt legyen egy nyilvántartó

iroda is, ahol összegyűjtik, ellenőrzik, majd megfelelő időben továbbadják mindazokat a tudnivalókat, mindazokat az üzletkötéseket és pénzügyi műveleteket, amelyek a köztársaság egész területén végbemennek. De miért kellene minden bevételnek és minden kiadásnak keresztülmennie egy kincstárnok, egyetlen bevételező vagy kifizető, egyetlen államminiszter kezén, ha az állam feladatköréből fakadóan kevés vagy semmilyen szolgáltatást sem végez, minimális vagy semmilyen kiadásai nincsenek? . És valóban szükségszerű lenne, hogy a bíróságok a központi hatalomtól függjenek? Jól tudom, az igazságszolgáltatás mindenkor a fejedelmek legfőbb joga volt, de ez a joguk az isteni jog maradványa; nem követelheti magának sem egy alkotmányos uralkodó, s még kevésbé egy, az általános szavazati jog alapján megválasztott vezető. Attól kezdve, hogy a jog eszméje visszanyerte emberi eredetét, s mint ilyen uralkodóvá vált a politikai

rendszer felett, a magisztratúrák függetlensége szükségszerű következmény. Képtelenség, hogy az igazságot a központi vagy szövetségi hatalom jogkörének tekintsük; nem képzelhető el másként, mint hogy az állampolgárok átruházzák e jogukat a községi-városi hatalomra, legfeljebb a tartományi hatalomra. Az igazság az emberhez tartozik, és semmiféle államérdek nem idegenítheti el tőle. - Nem tekintem kivételnek e s zabály alól a h áborús szolgálatot sem: a h adseregek, a raktárak, az erődítmények csupán háború idején és kifejezetten háborús feladatkörrel kerülhetnek szövetségi hatalmi hatáskörbe; egyébként a k atonák és a f egyverek a h elyi hatalmak rendelkezésébe tartoznak. Egy rendszer szerint megszervezett társadalomban mindennek folytonos növekedésben kell lennie: a tudománynak, az iparnak, az értékteremtő munkának, a közegészségügynek, s ugyanez áll a szabadságra és az erkölcsre. A mozgás, az élet

egy pillanatra sem állhat meg E mozgás legfőbb szervezete, az állam folytonos cselekvésben van, hiszen szüntelenül új szükségleteket kell kielégítenie, új kérdéseket kell megoldania. Első mozgatói és legfőbb irányítói szerepe tehát szakadatlanul érvényesül, cselekvései ezzel szemben soha nem ismétlődnek. Ő a haladás legfőbb kifejezője Mert mi történik, ha leragad az általa létrehozott szolgáltatások mellett, ha enged a harácsolás kísértésének? Majd mindenütt láthatjuk és láthattuk a múltban is az eredményt. Alapítóból működtetővé válik; megszűnik a közösség megtermékenyítő, irányító, gazdagító, szabad működést biztosító szellemének lenni: hatalmas részvénytársasággá válik, amely hatszázezer alkalmazottat és hatszázezer katonát foglalkoztat, tevékenysége mindenre kiterjed, s ahelyett, hogy a n emzet segítségére lenne, ahelyett, hogy az állampolgárokat és a közösségeket szolgálná, elnyomja

őket és megfosztja mindenüktől. Hamarosan feltűnik ebben a rendszerben a korrupció, a hűtlen kezelés, az erkölcsi züllés; minthogy elsősorban saját fennmaradása, jogainak kiterjesztése, szolgáltatásainak megsokszorozása és költségvetésének növelése foglalkoztatja, a h atalom gyorsan szem elől veszti igazi szerepét, önkénybe és mozdulatlanságba fullad, a társadalom szenved, és a nemzet, történelmi törvényével ellentétben, hanyatlásnak indul. Az államok fejlődési folyamatában a hatalom és a szabadság logikailag és időrendben váltja egymást; az első folytonosan gyengül, míg a második erősödik; a hatalom kifejezője, a kormányzat szinte észrevehetetlenül alárendelődik a szabadság képviselőinek, illetve szervezeteinek, vagyis: a központi hatalom a községek képviselőinek s a községi hatalom a lakosoknak; s ily módon a szabadság igyekszik mindenre kiterjedni, a hatalom pedig a szabadság szolgálójává válni, s a

szerződés alapelve lép minden közügyben az uralmi alapelv helyére. Ha a fentiek igazak, nem kétséges a következmény: a dolgok természetéből és az alapelvek játékából fakadóan a hatalomnak fokozatosan vissza kell vonulnia, s helyébe mindenütt a szabadságnak kell lépnie, mégpedig oly módon, hogy e két erő kövesse egymást és soha ne ütközzön. A társadalom alkata szerint haladó, ami azt jelenti, hogy fokozatosan egyre liberálisabb, de ez a m egszabott út csak úgy járható végig, ha olyan rendszer működik, amelyben a kormányzati hierarchia nem telepszik rá a társadalomra; ellenkezőleg, annak alapjára épül, vagyis szövetségi rendszerben. Ebben áll minden alkotmányozási tudomány három javaslatba sűrítve. Íme: 1. közepes nagyságú, egymástól kölcsönösen független csoportokat kell létrehozni, s egy szövetségi egyezménnyel egyesíteni őket; 2. az egyes szervezetek különválasztását kimondó törvény alapján minden

szövetkezett államban létre kell hozni a kormányzatot - vagyis: a hatalmon belül szét kell választani mindent, ami szétválasztható, definiálni kell mindent, ami definiálható, különféle szervezetek és funkcionáriusok között feloszlatni mindazt, amit szétválasztottak és definiáltak; semmit nem szabad osztatlanul hagyni; a közigazgatást a nyilvánosság és az ellenőrzés valamennyi eszközével kell körülvenni; 3. a szövetkezett államokat, tartományi, illetve községi hatalmakat nem szabad elnyelnie egy központi hatalomnak, ellenkezőleg, ez utóbbi jogkörét a fő kezdeményező, a kölcsönös garanciát és felügyeletet biztosító szerepkörre kell redukálni; rendeletei csakis a szövetkezett kormányok és az általuk kinevezett tisztségviselők ellenjegyzésével lépjenek hatályba, mint ahogy az alkotmányos monarchiában is minden királyi kezdeményezésű törvény csak valamely miniszter aláírásával emelkedik érvényre.

Nyilvánvaló, hogy a hatalom szétválasztása, ahogyan például az 1830-as alkotmányban is történt, szép és nagy hatású alkotás, de gyerekes dolog, ha csupán a kabinet tagjaira vonatkoztatjuk. Egy ország kormányzását nem hét vagy nyolc választott, a parlamenti többséghez tartozó, az ellenzéki kisebbség által bírált személy között kell megosztani, hanem tartományok és községek között: ennek hiányában a politikai élet a központ javára elhanyagolja a csatolt részeket, s a vízfejűvé duzzadt nemzet a romlás útjára lép. A szövetségi rendszer minden nemzetre és minden korszakban alkalmazható, minthogy az emberiség minden generációja és minden faja haladó, s minthogy a szövetkezés politikája, ami elsősorban a haladás politikája, lényegénél fogva a kívánt időpontban kész úgy kezelni minden önkényuralomban és leépülő centralizációs rendszerben élő népet, ahogy az adott szellemi és erkölcsi állapotának megfelel.

Gazdasági szentesítés: a mezőgazdasági-ipari szövetség Még nem mondtunk el mindent. Bármily cáfolhatatlan a szövetségi alkotmány a maga logikájában, s bármily garanciákat is hordoz a megvalósítás módjában, nem tud önmagában megállni, ha a közgazdaságban nem jelentkeznek szüntelenül az oldódás jegyei. Másként fogalmazva, a p olitikai jognak szüksége van a gazdasági jog ellenerejére. Ha a javak termelése és elosztása ki van szolgáltatva a véletlenszerűségnek; ha a szövetségi rend csupán a tőkés és merkantilista anarchia támogatására szolgál; ha e hamis anarchia hatására a társadalom két osztályra bomlik: a tulajdonos-tőkés-vállalkozók osztályára és a bérmunkás proletárok osztályára, amelyek közül az első gazdag, a második szegény - ekkor a politikai felépítmény instabil marad. A legnépesebb és legszegényebb osztály, a munkásosztály végső soron a kiábrándulás martalékává válik; a dolgozók

szövetkezni fognak a burzsoák ellen, a burzsoák pedig a munkások ellen; és ha a nép az erősebb, az államszövetség egységes demokráciává, ha a burzsoázia diadalmaskodik, alkotmányos monarchiává torzul. Mint az előző fejezetben kifejtettük, az erős kormányok, a publicisták csodálatának tárgyai, éppen ennek a feltételezhető társadalmi háborúnak a megakadályozására alakultak; e publicisták szemében az államszövetség olyan rozoga építmény, amely képtelen megvédeni a hatalmat a tömegek agressziójától, azaz a kormány vállalkozásait a nemzet jogaitól. Mert, ismételten leszögezzük, hogy ne legyen e tárgyban félreértés, minden felépített erőd, s az egész hadsereg sokkal inkább belső, mint külső célokat szolgál. Ha az állam küldetése az, hogy a társadalom kizárólagos urává legyen, s a népek sorsa, hogy eszközül szolgáljanak vállalkozásához, akkor el kell ismernünk, a szövetségi rendszer nem állja az

összehasonlítást az egységes rendszerrel. Itt a központi hatalom függősége, a sokaság pedig megosztottsága miatt nem képes semmit sem tenni a k özszabadság ellen. A svájciak a M erész Károly felett aratott győzelmüket követően sokáig Európa legnagyobb katonai hatalmával rendelkeztek. De, mert - mint bebizonyították - a külfölddel szemben önmagukat megvédeni képes, ám hódításokra és államcsínyekre alkalmatlan államszövetségbe tömörültek, békés, más államokra a legkevésbé sem veszélyes köztársaságot alkotnak. A német államszövetségnek, amely a Császárság nevet viseli, ugyancsak megvoltak a maga dicső századai; ám a császári hatalom nem rendelkezett sem stabilitással, sem központtal, így az államszövetség súlyos sebeket szenvedett, szétesett, s a nemzeti eszme kompromittálódott. A németalföldi államszövetség viszont távol tartotta magát a központosított hatalmaktól; az itáliai államszövetségről

nem is kell szót ejtenünk. Igen, ha a civilizáció, a társadalmak gazdasági feladata a régi időkből származó status quo fenntartása lenne, a népek többre mennének a birodalmi egységgel, mint a szövetkezéssel. De minden jel arra mutat, hogy az idők megváltoztak, s hogy az eszmék forradalmát - annak törvényes következményeként - az érdekek forradalmának kell követnie. A XX század meg fogja nyitni a szövetkezések korát, s az emberiség újra kezdi majd ezeréves purgatóriumát. Az igazi megoldásra váró probléma valójában nem a politika, hanem a gazdaság problémája. Ez utóbbi megoldása érdekében javasoltuk, barátaim és én, 1848-ban február forradalmi művének folytatását. A demokrácia hatalmon volt; az Ideiglenes Kormánynak csak cselekednie kellett volna a siker érdekében; s ha a forradalom már megvalósult a munka és a gazdaság szférájában, semmiféle nehézséget nem jelentett volna végbevitele a k ormányzati szférában.

A centralizáció, amit később szét kellett volna zúzni, az adott pillanatban hatalmas segítséget jelentett. Mellesleg, ebben a korszakban e sorok íróját kivéve, aki már 1840-től anarchistának vallotta magát, szinte senki nem gondolt az egység elleni fellépésre és a szövetségi rendszer követelésére. A demokratikus előítélet másként határozott. A régi iskola politikusai azt támogatták és támogatják ma is, hogy a t ársadalmi forradalom végigvitele során a k ormányzatnál kell kezdeni, s csak ezután, mintegy mellesleg kell foglalkozni a munkával és a tulajdonnal. És a demokrácia, miután kiszorította a burzsoáziát és előzte az uralkodót, visszaadta megbízatását, és bekövetkezett, aminek be kellett következnie. Jött a cs ászárság, és némaságba kényszerítette ezeket a tervet nélkülöző fecsegőket; a gazdasági forradalom az 1848-as aspirációkkal ellentétes értelemben zajlott le, a szabadság veszélybe került.

Alaptalan a félelem, hogy a szövetség ürügyén most majd megkísérlem felvázolni a gazdaságtudomány egész tablóját, menüszerűen feltálalva, hogy mit kellene tenni ebben az eszmerendszerben. Egyszerűen csak annyit mondok, hogy a politikai rendszer megreformálása után a szövetségi kormánynak szükséges kiegészítésként egy sor reformot kell hoznia a gazdasági rendszerben: íme két szóban, mi e reformok lényege. Ahogy politikai szempontból két vagy több független állam területeinek kölcsönös garantálása vagy szabadsága védelme érdekében szövetkezhet egymással, ugyanúgy szövetkezni lehet egymás kereskedelme és ipara kölcsönös védelme érdekében, ezt nevezik vámuniónak. Szövetkezni lehet a kapcsolattartást biztosító hálózat, vagyis utak, csatornák, vasutak kiépítése és fenntartása érdekében, hitel- és biztosítási szervezet létrehozása és fenntartása érdekében stb. Ezeknek a különleges szövetkezéseknek az a

céljuk, hogy kivonják a szerződő felek állampolgárait mind a belső, mind a külső tőkés és bankkizsákmányolás hatásai alól; összességükben ezek az általam mezőgazdasági-ipari szövetkezéseknek nevezett tömörülések ellenerőt képviselnek a ma uralkodó nagytőkével szemben. Nem kívánok e témakörben részletesebb fejtegetésbe bonyolódni. A nagyközönség, amely az elmúlt tizenöt évben valamennyire figyelemmel kísérte munkáimat, tudja, mit a karok mondani. Az ipari és feudális nagytőke célja az, hogy a közszolgáltatások monopolizálásával, az oktatás-nevelés privilégiumával, a munka széttagolásával, a tőke utáni kamattal, az egyenlőtlen adórendszerrel stb. politikai jogfosztottságba kényszerítse a tömegeket, gazdasági szolgaságba vagy bérmunkási állapotba kényszerítse őket, egyszóval a feltételek és a javak egyenlőtlenségének fenntartására törekszik. A mezőgazdasági-ipari szövetkezés ezzel szemben arra

törekszik, hogy mindjobban közelítsen az egyenlőséghez a szervezeti felépítésben, mind alacsonyabb árért biztosítsa a k özszolgáltatásokat, megtörve az állam egyeduralkodói szerepét; közelítsen az egyenlőséghez a hitel és a biztosítási rendszer kölcsönösségi alapra helyezésével, az adók egyenlő megosztásával, a munka és az iskolázás biztosításával, a munkafolyamatok olyan kombinálásával, ami lehetővé teszi minden munkás számára, hogy ipari szakmunkássá és művésszé, vezető munkássá váljon. Egy ilyen forradalom nyilvánvalóan nem lehet sem egy burzsoá monarchia, sem egy egységes köztársaság műve, csupán egy államszövetségé. Nem függ sem egyoldalú vagy jótékonysági szerződéstől, sem a jótékonysági intézményektől; egyedül a kölcsönös és csere alapú szerződés velejárója. Az ipari szövetkezés önmagában vett eszméje csupán a politikai szövetkezés kiegészítője és szentesítése;

legfényesebb igazolását a gazdasági elvektől nyeri. Ez a kölcsönösség elveinek, a munkamegosztásnak és a gazdasági szolidaritásnak az a legmagasabb fokú kifejeződése, amit a népakarat államtörvénnyé transzformált. Legyen szabad a munka; a hatalom, amely sokkal halálosabb veszélyt jelent a munkára nézve, mint a közösségiség, óvakodjon a beavatkozástól: megfelelő pillanatban avatkozzék csak be. De az iparágak testvérek; egymás részei; ha az egyikük szenved, abba a t öbbi is belesápad. Szövetkezzenek hát, nem azért, hogy elnyeljék egymást vagy összemosódjanak, hanem hogy kölcsönösen garantálják egymásnak a v irágzás valamennyiük számára azonos feltételeit, melyeket senki sem tehet saját monopóliumává. Egy ilyen szerződés létrehozásával nem éri sérelem szabadságukat; ellenkezőleg, az újabb biztosítékokat és erőt nyer. Ugyanaz lesz velük a helyzet, mint az államban a hatalom különböző fajtáival, vagy mint

az állat különféle szerveivel, melyek szétválasztásából, elkülönítéséből fakad a hatalom és a harmónia. Mily csodálatos, a zoológia, a politikai gazdaságtan és a politika egyöntetűen ugyanazt mondják nekünk: először is azt, hogy az a legtökéletesebb, a szervei által leginkább szolgált, következésképpen a legaktívabb, a legintelligensebb, az uralomra legalkalmasabb állat, amelynek képességei és testrészei a l egjobban specializáltak, csoportosítottak és összehangoltak; másodszor, hogy az a legtermékenyebb, a leggazdagabb, a vízfejűség és az elszegényedés ellen leginkább biztosított társadalom, amelyben a lehető legjobban osztják el a munkát, a verseny a legteljesebb, a csere a legtörvényesebb, a forgalom a legrendszeresebb, a munkabér a legigazságosabb, a tulajdon a legegyenlőbb, s minden iparág a lehető legtöbb biztosítékot élvezi a többiek segítségével; harmadszor, hogy az a legszabadabb, a legerkölcsösebb

kormányzat, amelyben a legjobban megosztott a hatalom, a legjobban tagolt a közigazgatás, ahol a legnagyobb tiszteletben tartják a csoportok függetlenségét, és ahol a tartományi, kantonális és községi hatalmakat a leghatékonyabban szolgálja a központi hatalom; és mindez egy szóval a szövetségi kormányzás. Amint a monarchikus vagy önkényuralmi elv első szükségszerű következménye a magához csatolt csoportok beolvasztása vagy bekebelezése, más szavakkal a k özigazgatás centralizálása, amit ezen túlmenően a politikai háztartás közösségiségének is nevezhetünk; második szükségszerű következménye a hatalom osztatlansága, másként mondva az abszolutizmus; harmadik szükségszerű következménye az ipari és földbirtoki hűbérrendszer; ugyanúgy a lényegénél fogva liberális szövetségi elv első szükségszerű következménye a csatlakozott helységek közigazgatási függetlensége; második szükségszerű következménye a

hatalom szétválasztása minden szuverén államban; harmadik szükségszerű következménye a mezőgazdasági-ipari szövetség. Az ilyen alapokon felépített köztársaságban, bizton mondhatjuk, a szabadság hatékonysága megtöbbszöröződik, a hatalom pedig minimálisra csökken. Az első valójában az állammal együtt növekszik, azaz megsokszorozódik a szövetségek számának növekedésével; a második fokozatosan csökken, s teljes formájában csak a családokban marad fenn, ahol viszont a hitvesi és a szülői szeretet mérsékli hatását. Kétségtelen, e nagy törvények felismeréséhez csak hosszú és fájdalmas tapasztalatok alapján lehetett eljutni; fajunknak talán szüksége is volt rá, hogy mielőtt eljut a szabadsághoz, keresztülmenjen a szolgaság különböző fokozatain. Minden kornak a maga eszméit és minden korszaknak a megfelelő intézményeket. Most eljött az idő. Egész Európa fennhangon követeli a békét és a leszerelést És

mintha egy ilyen nagy jótétemény biztosítéka tőlünk függne, Franciaország felé fordul a várakozás, nemzetünktől várják a jelet az általános boldogságra. A fejedelmek és a királyok, betű szerint értelmezve, letűnt korokat idéznek: mostanra már alkotmányosítottuk őket; és közel a nap, amikor már csupán szövetségi elnökök lesznek. És ez az arisztokráciák, a d emokráciák, mindenféle kráciák, a n emzetek rákfenéi, a s zabadság madárijesztői végét jelenti. Vajon ennek a demokráciának, amely liberálisnak hiszi magát, de nem képes másra, mint hogy átkokat szórjon a föderalizmusra és a szocializmusra, ahogy 93ban atyáink tették, van egyáltalán fogalma a s zabadságról? A próbatételnek határidőt kell szabni. Már elkezdtük az érvelést a szövetségi szerződés mellett; feltételezem, nem kérünk sokat a szellemi tompultságba süllyedt mai nemzedékektől, ha azt kérjük, jelölje ki a szabadsághoz visszavezető utat,

amely elháríthatja fejük fölül a közeledő kataklizmát. Ami engem illet, akit egy bizonyos sajtó igyekezett elhallgattatni, hol a körülöttem támasztott kiszámított némasággal, hol torzításokkal és szitkokkal, kihívásként odavethetem ellenfeleimnek: minden gazdasági eszmém, amelyek kimunkálásán huszonöt éve dolgozom, összefoglalható ebben a három szóban: mezőgazdasági-ipari szövetkezés; minden politikai nézetem hasonlóan tömör formulában összegezhető: politikai szövetkezés avagy decentralizáció; és minthogy eszméimet nem kívánom sem párteszközökként, sem személyes ambícióim kielégítésére használni, minden jelen- és jövőbeli reményem kifejezhető e harmadik fogalommal, amely a másik kettő szükségszerű következménye: progresszív szövetkezés. Felhívok mindenkit, hogy tegyen ennél tisztább, nagyobb hatású és egyúttal nagyobb mérsékletről tanúskodó hitvallást; továbbmegyek: felhívom a szabadság és

a jog minden barátját, cáfolják meg e nézeteket. Végkövetkeztetés [.] Mind ez idáig a föderalizmus a szétesés eszméjét idézte fel az emberek gondolkodásában; korunk feladata, hogy politikai rendszerként számoljunk vele. a) Az államszövetséget vagy más néven államot alkotó csoportok maguk is államok, amelyek teljes önállósággal, saját törvényeik szerint kormányozzák magukat, szolgáltatnak igazságot és intézik az adminisztrációs ügyeket; b) az államszövetség célja, hogy egy kölcsönös garanciát biztosító szerződésben tömörítse őket; c) valamennyi szövetkezett állam kormányzatát a hatalom szétválasztásának alapján szervezik meg; bázisul a törvény előtti egyenlőség és az általános szavazati jog szolgál. Íme az egész rendszer. Az államszövetségben a politikai testületet alkotó egységek nem egyének, állampolgárok vagy alattvalók, hanem a természettől a priori adott csoportok, melyek átlagos

nagysága nem haladja meg egy néhány száz négyzetmérföldnyi terület népességének nagyságát. Ezek a csoportok maguk is kis államok, amelyek a szövetség védelme alatt demokratikusan szerveződtek meg, s amelyeknek a családfők vagy az állampolgárok az alapegységei. Az ily módon felépített szövetség egymaga megoldja az elméletben és a gyakorlatban egyaránt a szabadság és a hatalom összhangba hozásának problémáját, mindegyiknek biztosítja tényleges szerepét, valódi hatáskörét és a t eljes kezdeményezési szabadságot. Következésképpen önmagában garantálja, az állampolgár és az állam sérthetetlen tiszteletben tartásával a rendet, az igazságot, a stabilitást, a békét. Elsősorban, mert a szövetségi hatalom, amely ez esetben a központi hatalom, a nagy közösség szerve, nem olvaszthatja magába az egyéni, testületi és helyi szabadságjogokat, amelyek nála korábbiak, hisz ezek hívták életre, s ezek az egyetlen támaszai,

sőt mi több, saját alkotmányuk és az általuk a központi hatalomnak adott alkotmány révén felette állnak. Ettől kezdve nem kell számolni a felfordulás kockázatával; a politikai akciók csupán a személyi állomány megújítására irányulhatnak, nem pedig rendszerváltásra. Biztosítani lehet a sajtó- és szólásszabadságot, a szabad szövetkezést, a s zabad gyülekezést, el lehet törölni a politikai rendőrség minden fajtáját, hiszen az államnak nincs oka bizalmatlanságra az állampolgárokkal szemben, s az állampolgároknak sincs okuk bi zalmatlanságra az állammal szemben. Az állam hatalombitorlása lehetetlen, az állampolgárok felkelése pedig hatástalan és céltalan. A jog válik minden érdek sarkpontjává, sőt államérdekké; a sajtó lényege és a véleményformálás mindennapi kenyere lesz az igazság. Nem kell tartani a vallási propagandától, a klerikális agitációtól, a miszticizmus magával ragadó hatásától, a szekták

fertőzésétől. Az egyházak legyenek ugyanolyan szabadok, mint a véleményalkotás, a hit; az egyezmény biztosíthatja számukra a szabadságot, nem kell félniük az erkölcsi károkozástól. Az államszövetség beburkolja, a szabadság ellensúlyozza hatásukat: ha minden állampolgár ugyanannak a hitnek a követője, ugyanaz a vallási buzgóság lelkesíti is, hite nem fordíthatja szembe jogaival, lelkes vallási buzgalma nem kerekedhet felül szabadságán. Képzeljünk el egy föderalizált Franciaországot, s szertefoszlik azonnal az a katolikus túlbuzgóság, amelynek ma tanúi vagyunk. Ezen túlmenően a szabadság eszméje behatol az egyházba is, amely kénytelen beérni a neki biztosított szabadsággal, sőt bevallani, hogy ő sem tud ennél többet adni az embereknek. Az államszövetség lehetőséget ad az egész nép magas színvonalú képzésére, s így bebiztosíthatjuk magunkat a tömegek tudatlansága ellen, ami lehetetlen, sőt önellentmondás az

egységes rendszerben. Egyedül az államszövetség képes a dolgozó osztályok szükségleteinek és jogainak kielégítésére, a munka és a tőke közötti összhang, az egyesületek, az adó, a hitel, a tulajdon, a bér problémájának megoldására. A gyakorlat bebizonyította, hogy a könyörületesség törvénye, a jótékonykodás szabálya s az emberbarátság különféle intézményei ezen a területen alapvetően tehetetlenek. Marad tehát a gazdaságpolitikában és a kormányzásban egyaránt uralkodó igazságosság mint eszköz; marad tehát a kölcsönös és csere alapú szerződés. Mert mit mond, mit parancsol nekünk a szerződésben kifejeződő igazságosság? Azt, hogy mindenütt, ahol az iparban, a hitel- és biztosítási, illetve közügyekben garanciákra van szükség, a monopólium elvét a kölcsönösség elvével helyettesítsük. Könnyen megvalósítható ez a s zövetségi rendszerben, viszont ellentétben áll az egységes kormányzatok

elvével. Az adók csökkentése és arányos elosztása sem érhető el az erős elnyomásra épülő rendszerekben, mert az adók csökkentését és egyenlő megosztását az adók decentralizálásával kellene kezdeni; másként az államadósság soha nem számolható fel, sőt folyamatosan növekszik, kisebb vagy nagyobb mértékben, akár egységes köztársaságról, akár burzsoá monarchiáról van szó; a külpiac, amelynek gazdagítania kellene a nemzetet, a belső piac megkötöttségei miatt nem tud ilyen hatást kifejteni, e megkötöttség viszont a hatalmas illetékekből fakad; az értékek, az árak és a bérek soha nem rendeződhetnek az ellenséges környezetben, ahol a spekuláció, a n agykereskedelem és a k iskereskedelem, a b ank és az uzsora növekvő mértékben telepszik rá a munkára. Végül, ilyen körülmények között a munkásszövetség is utópia marad, mert az állam nem érti meg, hogy a közszolgáltatásokat nem neki magának és nem

magán- vagy korlátolt felelősségű társaságoknak kell elvégezniük, hanem felelős és szolidáris munkástársulásoknak kell átalányért bérletbe adni. Nem kell, hogy a hatalom beleavatkozzon a m unka és a k özügyek kérdésébe, nem kell az ipar és a k ereskedelem ösztönzése, nem kell több szubvenció, koncesszió, hitel és kölcsön, borravaló, nincs szükség haszonélvezetre vagy ipari járadékra, sem üzérkedésre: milyen rendszertől várhatunk ehhez hasonló reformokat, ha nem a szövetségi rendszertől? Az államszövetség a l egszélesebb értelemben kielégíti a d emokratikus törekvéseket és a burzsoá-konzervatív érzelmeket, bár ez a k ét elem minden más rendszerben összeegyeztethetetlen. És hogyan? A politikai-gazdasági garanciarendszerrel, ami a föderalizmus legfelső fokú kifejeződése. A saját törvényéhez, vagyis a középbirtokhoz, a tisztes középszerűséghez, a vagyonok nagyságának egyre határozottabb egymáshoz

közelítéséhez, az egyenlőséghez visszatérő Franciaországnak, a szellemét és erkölcseit visszanyert Franciaországnak, ha az egymás szuverenitását kölcsönösen garantáló csoportosulások alapján épül fel, nincs többé semmi félnivalója sem a kommunista áradattól, sem dinasztikus invázióktól. A sokaság ettől fogva képtelen tömegével eltaposni a közszabadságot, s ugyanígy képtelen magához ragadni vagy elkobozni a tulajdonokat. Mi több, ő maga válik a föld és a tőkék feudalizálásának legfőbb gátjává, ami végzetszerű törekvése minden egységes hatalomnak. Amíg a városlakó a földbirtokot csupán a jövedelem forrásának tekinti, a földet megművelő paraszt önmagában is értéknek tartja: éppen ezért a birtok soha nem lehet teljesebb és biztosítottabb, mint amikor a folyamatos és jól elrendelt felosztás alapján közeledik az egyenlőséghez, a szövetkezéshez. Nem kell burzsoázia és nem kell demokrácia; csak

állampolgárok kellenek, ahogy 1848-ban is követeltük: vagy nem ez a forradalom végső szava? Hol lehet megvalósítani ezt az eszmét, ha nem a föderalizmusban? Bármit is mondtak erről 93-ban, a szövetségnél semmi sem kevésbé arisztokratikus és nem régibb; és be kell vallani, semmi sem közönségesebb. Szövetségi hatalom fennállása esetén egy nagy nép politikája ugyanolyan egyszerű, mint rendeltetése. Teret adni a szabadságnak, munkát és jólétet biztosítani mindenkinek, ápolni a tudást, erősíteni az öntudatot - ez kell befelé; kifelé pedig példát kell mutatni. Egy szövetségbe tömörült nép a b éke érdekében megszervezett nép; mit kezdenének a hadseregekkel? A katonai szolgálat a csendőrségi szolgálatra, a vezérkari alkalmazottakra és a raktár és erődítmények őrzését irányítókra redukálódik. Nincs semmi szükség sem szövetségekre, sem kereskedelmi egyezményekre: szabad nemzetek között elég a közös jog. Az

egyszeri adó levonása és bizonyos, a szövetségi tanács által megvitatott esetekben kivetett adópótlék teljesítése után szabad kereskedelem: ennyi kell az üzleti ügyekhez; szabad mozgás és a lakóhely szabad megválasztása, tiszteletben tartva az egyes országok törvényeit: ez kell a haza közösségére váró egyéneknek. Íme a föderalista eszme és levezetése. Tegyük még hozzá, hogy az átmenet olyan észrevehetetlen lehet, ahogy csak akarják. A despotizmus kiépítése nehéz, fenntartása keserves; de mindig könnyű, hasznos és törvényes visszatérni a szabadsághoz. A francia nemzet tökéletesen készen áll erre a reformra. Régóta hozzászokott a legkülönfélébb megpróbáltatásokhoz és a nehéz terhekhez, ezért kevéssé követelőző; akár tíz évet is vár az új építmény befejezésére, ha azt látja, hogy minden évben elkészül egy emelete. Hagyományaival sem áll ez ellentmondásban: tisztítsátok meg a régi monarchiát a

kasztok közötti különbségektől és a feudális jogoktól; Franciaország, a maga tartományi államaival, szokásjogaival és polgáraival nem más, mint egy kiterjedt konföderáció, Franciaország királya pedig egy köztársasági elnök. A centralizációt a forradalmi harc hozta számunkra Ebben a rendszerben az egyenlőség védhető volt, legalább az erkölcsökben; ellenben a szabadság fokozatosan csökkent. Az ország földrajzi adottságai ugyancsak megkönnyítik az átalakulást: tökéletesen csoportosított és behatárolt fő körzetei, amelyek csodálatosan alkalmassá tették az egységre, mint azt túl sokszor is tapasztalhattuk, szerencsére éppígy megfelelnek a szövetkezésnek is, a három tengerbe ömlő folyó által határolt völgyek függetlenségének köszönhetően. Először a tartományoknak kell hallatniuk szavukat A fővárosból szövetségi várossá átalakuló Párizs semmit sem veszít ezzel az átalakulással; ellenkezőleg, új és

jobb létformát talál. A provinciákra gyakorolt szívó hatása következtében, ha szabad így fogalmaznom, erősen hajlamossá válik a szélhűdésre: a kevésbé terhelt, kevésbé gutaütéses hajlamú Párizs szabadabb lesz, többet tud nyerni és többet is tud adni. A tartományok gazdagsága és aktivitása egész Amerikánál nagyobb piacokat biztosít termékei számára, s a v alódi üzletekben visszanyeri mindazt, amit parazitizmusa visszaszorulása következtében elveszített; lakosainak vagyona és biztonsága nem ismer többé hullámzásokat. Bármilyen lesz is a Franciaország sorsát kezében tartó hatalom, merem állítani, nincs számára más követhető politika, más üdvözítő út, más eszme. Adjon tehát jelet az európai föderációk megalakítására; legyen szövetségesük, vezetőjük és modelljük, s dicsősége oly magasra szárnyal, hogy megkoronázza minden addigi dicsőségét. (Fordította: Farkas Mária. A fordítás alapja: P J

Proudhon: Du Principe Fédératif In: Oeuvres Complètes de P J. Proudhon Paris, 1959 318-331, 355-362, 543-551 o)