Történelem | Tanulmányok, esszék » Deribó János Csaba - Az Oszmán Birodalom hadserege a XVI. században

Az Oszmán Birodalom hadserege a XVI. században Készítette: Deribó János Csaba Történelem II. évfolyam Magyar Történelem szeminárium Kedd 10:00 – 11:30 Tartalom A fedőlapon: Szpáhi lovas katona páncélingben (inkább az 1500-as évek közepétől), kerek pajzzsal, török szablyával és jellegzetes rövid "nomád" íjjal . Hódítás, az „ördögi kör”.3 Az ellenfél felmérése, A hadjáratok kezdete, .4 A seregfelépítése, Janicsárok .5 Dzsebedzsik, Topcsuk.7 Szpáhik.8 Dzsebelik, Akindzsik .10 Azabok11. Gönüllük, A sereg ellátása.12 A török végvárak helyzete Magyarországon.13 Összegzés14 2 Az Oszmán Birodalom hadserege a XVI. században A XVI. században Európa figyelme megoszlott Míg a nyugat a felfedezésekkel és gyarmatosításokkal foglalkozott, Közép-,és Kelet - Európa félelemben tengette napjait. Az oszmán birodalom haragja bármikor lesújthatott rájuk. A legveszélyeztetettebb országok Havasalföld,

Moldova és Magyarország voltak. Csupán idő kérdése volt, hogy mikor dönt úgy a szultán, hogy Magyarországnak pusztulnia kell. És ez hamarosan bekövetkezett Az elkövetkező néhány oldalban betekintést próbálok nyújtani egy olyan sereg felépítésébe, melytől Ázsia és Európa népei egyaránt rettegtek, az Oszmán Birodalom hadseregébe. Hódítás: „az ördögi kör” Az oszmán seregeket kialakulásuk óta az akkori világ legjobbjai közt tartották számon. A korai uralkodóktól kezdve tudatosan építették a hadakat. Azonban a hadsereg nemcsak a hódítás miatt volt fontos a számukra, hanem része volt a politikájuknak és a vallásuknak is. Több elmélet létezik, hogy a törökök miért hódítottak szinte mindig újabb területeket. Az egyik szerint a török terület nem termelt elegendő mértékben az emberek ellátásához, és újabb területet foglaltak el, aminek a megvédéséhez növelni kellett a sereg létszámát, amit ismét nem volt

képes ellátni a Birodalom, így tovább kellett hódítaniuk. Egy másik elmélet szerint a válasz nagyon egyszerű, mert a törököknek a vérükben volt a hódítás. Az első és második szempontot összevonva jött létre egy harmadik vélemény, ami szerint az oszmánok hódításának hátterében a hadsereg állt, mivel a szultánnak foglalkoztatnia kellett a hadsereget, hogy kiképzésük ne „kopjon meg”, állandó készültségben legyenek, és a lehető legtöbb rutinra tegyenek szert. 1 Bárhogy is volt, abban minden vélemény megegyezik, a hódítás előbb utóbb mindig bekövetkezett. Így a Magyar Királyság felett is ott lebegett a félhold árnyéka Azonban mindenkép feltűnő a számunkra is, hogy az oszmán seregek soha nem hagytak ki egy útjukba kerülő országot sem. Az előbb is említettem már, hogy az oszmán seregeket mindig is a tudatosság jellemezte, a kiszemelt területeket portyázásokkal, állandó betörésekkel kifosztották, a helyi

uralkodót igyekeztek befeketíteni, majd ezután a félelmetes 1 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 80p 3 hírű sereg rázúdult az országra, elfoglalták, és integrálták a birodalomba. Ez a folyamat egészen addig tartott, amíg a birodalom rendszere nem kezdett instabillá válni, és ekkor írtak alá, az ellenfelek számára érthetetlennek tartott békéket. Tehát látjuk, hogy a béke mögött nincs igazi békevágy, sőt, a kisebb betörések, portyázások a béke ideje alatt sem szüneteltek. 2 Az ellenfél felmérése A hadjárat indítása előtt a birodalom felmérte az ellenséges országot, hogy mekkora a hadserege, mekkora az esélye a komoly ellenállásnak, és hogy milyen a belpolitikai helyzet, valamint milyen az adott ország kapcsolata a környező országokkal. Erre mi sem volt alkalmasabb, mint a kiterjedt kémhálózat. A hadjárat ideje alatt a felmérést a szokásos módon oldották meg, azaz a

hadifoglyokat vallatták ki, kínzással, vagy megvesztegetéssel. Azonban a hadjárat előtt ez meglehetősen kényes kérdés volt, és a kémek ezt nagy hatékonysággal kezelték. Rengeteg pénzt áldoztak a hírszerzésre, és ennek meg is volt az eredménye, ügynökeik minden nagyobb európai országban megtalálhatóak voltak. 3 A hadjáratok kezdete A hadjáratok elindításáról a szultán hozta meg a döntést, azonban a végrehajtását nem egyedül ő tervezte meg, hanem összehívta a dívánt, azaz a haditanácsot. Ezen részt vett a nagyvezír is, a szultán az ő tanácsait hallgatta meg először, majd a többi dívántagét. Persze az uralkodó is értett a hadvezetéshez, ehhez a képesítést úgy szerezte, hogy még apja idején szandzsákbégnek tették meg, és itt valódi tapasztalatokat szerezhetett a hadvezetéssel kapcsolatban. Természetesen a díván is részt vett a hadjártban, a szultánnal együtt. Ilyenkor a janicsárok védelmezték az uralkodót.

4 A sereg felépítése Az Európa felé irányuló hadjáratokban mindig a teljes török sereg részt vett. A török seregnek két fő része volt. A „Porta rabszolgái” (kapukulu) és a tartományi hadseregből A 2 Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396 – 1526. Zrínyi kiadó, Bp 2005 41p Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 84p 4 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 84p 3 4 kapukulu bár kisebb létszámú volt, mint a tartományi sereg, de nagyságrendekkel jobb kiképzést kaptak. Valószínűleg a világon ekkor nem volt a Portai seregnél profibb haderő Ők zsoldért harcoltak, így teljes idejüket a harcnak szentelhették, és állandó készültségben voltak. Laktanyában laktak, ami akkoriban hatalmas „csodának” számított. Hiszen Európában ekkoriban a seregeknek csak a keretei voltak együtt. A sereget alkotó katonák a gyermekadóból és a rátermettebb

hadifoglyokból állt össze, persze szigorúan kiválogatták őket, és nagyon fontos, hogy kiképezték őket, ami Európában akkor még nem volt gyakorlat. A Porta „rabszolgái”: Janicsárok Az oszmán seregek rettegett katonái, a janicsárok, soha nem hoztak szégyent félelmetes hírükre. Kiképzésük az akkori világ talán legjobbja volt, és a hadművészet minden formáját kiválóan ismerték. A harcok legkeményebb területein vetették be őket Nyílt színi csatában a sereg derékhadát alkották, és ha az ellenfél megrohanta az oszmánokat, akkor az ő feladatuk volt a teljes sereg arcvonalának megtartása. Talán ezzel is magyarázható, hogy szinte nem is vesztettek csatát az oszmánok ebben a korban. Magyarország hét alkalommal találkozott az osszmán fősereggel nyílt ütközetben és egyet sem tudott megnyerni. 5 Élükön a janicsáraga állt, aki az idő multával, és a birodalom terjeszkedésével egyre nagyobb hatalomra tett szert. Maga a

szultán nevezte ki El kellett végeznie a palotaiskolát Rangja megfelelt egy szandzsákbégének, ezt talán legjobban az európai ember a tábornokkal tudja legjobban értelmezni. 6 A janicsárok ütőképességét az erőszakosnak tűnő, de az oszmánok által teljesen elfogadott eljárási módszer, a devsirme (gyermekadó) volt. ez azt jelentette, hogy szabályos időközönként összeszedték a birodalom területén élő nem muszlim hitű gyerekeket, és alaposan kiválogatták őket. A legtehetségesebbek a palotaiskolába mentek, melyből akár janicsáragaként is kikerülhettek. Azonban a többség nem volt ilyen szerencsés Őket parasztcsaládokhoz adták, ahol megismerkedtek a török nyelvvel, életmóddal. Itt vették fel az iszlámot is. 7 5 Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396 – 1526. Zrínyi kiadó, Bp 2005 42p Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 81p 7 Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396 – 1526.

Zrínyi kiadó, Bp 200544p 6 5 Miután elérték a megfelelő kort, egy a mai ember számára hihetetlenül kemény kiképzés következett. Amikor nem kiképzésen voltak különböző munkákat kellett végezniük Amikor mindezzel végeztek, elkezdhették katonai pályafutásukat. Bár számunkra nagyon furcsa lehet, de a keresztény gyerekek, akik a gyermekadó áldozatai lettek nem éltek rossz sorban, és elég nagy életszínvonal emelkedést hozott nekik a hadsereg. Bár természetesen ez nem kárpótolhatta őket azért, hogy bármikor meghalhattak Fentebb említettem, hogy ez az utánpótlási rendszer is része annak, hogy a janicsárok és az oszmán sereg ilyen ütőképesek lettek. Ez azért fontos, mert a török sereg, ha esetleg hatalmas veszteségeket szenvedett, ami egyébként előfordult, akkor néhány éven belül azonos harcértékű emberekkel ismét elérték az eredeti létszámot. Hatalmuk igazán II. Mehmed szultán idejében kezdett megmutatkozni,

számuk ekkor 10 ezer fő körül lehetett. Olyannyira nagy lett a hatalmuk, hogy a szultán nem lehetett olyan ember, akit a janicsárok nem támogattak. Az elit hadtest nagy része Isztambulban, laktanyában lakott, de mint azt később még részletezem, sokan teljesítettek szolgálatot a birodalom határain lévő erődökben. Így nemcsak az esetleges ellenséges betöréseket tudták semlegesíteni, de az elszakadásra hajlamos területeket is gyorsan jobb belátásra tudták bírni. 8 Mint feljebb megjegyeztem, csatában a derékhadat alkották, de előszeretettel váltogatták a helyüket, és gyakran osztottak be janicsárokat az anatóliai és ruméliai hadtesthez is. Ezt tették például Mohácsnál is Azonkívül, hogy felfogták az ellenség rohamát, más feladatuk is volt. a lovasok mögött érkező gyalogságot kellett felmorzsolniuk Ostrom esetén pedig ők mászták a falakat. Fegyverzetük sokrétű volt, ellátták őket puskával, pajzzsal, karddal és

jatagánnal. A janicsárok zsoldért harcoltak, azonban sokkal vonzóbb volt számukra az, hogy ha sokat és jól harcolnak, akkor felemelkedhetnek a szpáhik közé, mely mind társadalmilag, mind anyagilag nagyobb elismeréssel járt. 9 A janicsárok hadteste (odzsak) körülbelül 20 ezer főből állt. A hadtestet a könnyebb vezérlés és bevethetőség miatt három hadosztályra osztották. A harcoló janicsárok (dzsemáat), akik a többi katonával együtt küzdöttek 12 ezer főt tettek ki. Mivel ekkora tömeget időnként felesleges bevetni, és nehéz irányítani is, 60-70 fős századokra (orta) osztották fel. A századok élén a csorbadzsi állt A szó eredeti jelentése leves mester Ez utal a tiszt eredeti feladatára, azaz eleinte ő osztotta ki a katonáknak a levest, ami a fő ételük is volt. 8 9 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 82p Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396 – 1526. Zrínyi kiadó, Bp 2005 45p

6 A második hadtest az ebőrök (szekbán, szejmen) voltak. Számuk nem lépte át a 4 ezer főt. Feladatuk nagyon fontos volt, ők voltak a szultán testőrei Eredeti feladatuk a szultán vadászkutyáinak őrzése volt, ennek köszönhették a nevüket. A harmadik hadosztály szintén 4 ezer janicsárt számlált, őket az „aga századai” névvel illették, mert a janicsáraga parancsnoksága alatt álltak. A janicsáralakulatok kiegészítésére is léteztek egységek, ez volt az adzsemi odzsagi. Dzsebedzsik Ide tartoztak a dzsededzsik, azaz a fegyverkovácsok is, akiknek a dolga többek közt a fegyverek tárolása, előkészítése, javítása és szállítása volt. Ők őrizték a fegyverraktárakat és lőszerraktárakat is. nehéz vértezettel felszerelt lovasok voltak, azonban számuk mindössze 700 főre tehető mindössze. Szervezetileg a janicsárokhoz voltak rendelve, és ellátásuk is hozzájuk hasonlóan történt. Hadtestük feje a dzsebedzsi basa volt Egy

különítménnyel is rendelkeztek, ők voltak a kundakcsik, akik a puskaagyak szerelésével foglalkoztak. Számuk alig érte el a 200-at. 10 Topcsuk Voltak a hadseregben szintén nagyon fontos feladatot ellátó topcsuk, azaz a tüzérek is. 11 Azonban nemcsak a valódi tüzéreket nevezték így, hanem az ágyúöntőket is Hogy hányan lehettek az még ma is vita tárgyát képezi, mivel az oszmán források is eltérőek, egy részük 4 ezer, míg más részük 1500 főre teszi a topcsuk számát. Valószínűleg azért van ez így, mert a 4 ezer főbe mint feljebb említettem beleszámolták az ágyúkkal nem tüzérként foglalkozókat is. 12 Nyílt színi ütközetben a zsoldos gyalogsághoz volt szokás beosztani őket, de voltak lovas topcsuk is, az ő szerepükről az ütközetekben nem sokat tudunk, de nyilvánvalónak látszik, hogy a lovas szpáhik közé sorolták be őket a csata során. Turbánjuk színe vörös volt. a birodalom minden részén volt belőlük

néhány, főleg a várakban kezelték az ágyukat. A fő állomáshelyük természetesen Isztambulban a Tophane városrészben volt 13 10 Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977 424-428p Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 82p 12 Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977 424-429p 13 Kiss Gábor: Török hadak Magyarországon. Panoráma kiadó, Budapest, 1984 11 7 Parancsnokuk a topcsu basa volt, a várakban szolgáló tüzéreknek pedig a szertopcsián parancsolt. Igen ritkán előfordult, hogy a topcsu aga irányította őket 14 Ide tartoztak még az állandó zsoldban részesülő lovas alakulatok is, őket is a szpáhi névvel illették, de semmi közük nincs a tartományi csapatok szpáhijaihoz. Az ő számuk 6 ezer főre tehető. Ez volt tehát a Porta elit serege, és most nézzük a tartományi hadsereget. Tartományi

seregek: A tartományi seregek létszáma sokszorosan felülmúlta az elit sereg 30 ezer fős létszámát. Még óvatos becslések szerint is 200 ezer főre tehető a számuk Sok történész közéjük sorolja a várakban szolgáló janicsárokat is, bár ők zsoldot kaptak, és jobban képezték ki őket. A tartományi seregeknek nem a gyalogság volt az ütőereje, hanem a lovasság, így könnyen kikövetkeztethetjük, hogy a hadvezérek inkább a nyílt ütközetekben számítottak rájuk. Szpáhik A szpáhik képviselték a legnagyobb erőt a tartományi seregekben. Ők támadásra szakosodott nehézlovasok voltak, akik nem zsoldot kaptak, hanem javadalombirtokot, más néven tímárt. Kiképzésük igencsak jónak mondható, azonban egy portai szpáhi gond nélkül elintézett egy tartományi szpáhit. Volt azonban egy nagy hátránya a tartományi seregeknek, méghozzá a nehézkes mozgósításuk. Mivel javadalombirtokot kaptak ezért idejük legnagyobb részét ott

töltötték. Egy dologban azonban mindenképp felülmúlták az elit sereget, ez pedig a fegyelem volt. Természetesen a portai sereg sem zajongott vagy lázongott állandóan, de előfordult, míg ez a tartományi seregnél szinte soha nem fordult elő. Hogy ez miért volt, a válasz egyszerű. A szpáhi a javadalombirtokát bármikor elveszthette, és visszakerülhetett egy alacsonyabb katonai osztályba, például várvédő janicsárnak. Ehhez még hozzájárult, hogy az iszlám szerint, aki a hitetlenek elleni harcban esik el, az a Paradicsomba kerül. Ez hatalmas fölény volt az európai seregekkel szemben, akik szinte folyton elégedetlenkedtek sorsukkal. Szervezeti felépítésük szintén a már sokszor hangsúlyozott tudatosságot mutatja. Területi alapon a szpáhikat bölükökre osztották, ezeknek a bölüköknek az élén álltak a 14 Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája. Zrínyi kiadó, Budapest, 1978 131p 8 szubasik. Egy bölükben általában 10 szpáhi

volt, de lehetett több is 10 bölük felett az alajbég, vagy miralaj parancsnokolt, őt leginkább az ezredeshez lehetne hasonlítani, 3-4 szubasinak parancsnokolt, dob és zászlójelezte rangjukat. 15 Az ő elöljárója a szandszákbég volt 16 Amikor a szultán hadba szólította a tartományi seregeket, akkor a szpáhik a dzsebelikkel együtt a szubasi vezetésével a szandzsákbég zászlaja alá sorakoztak fel, innen pedig a beglerbéghez vonultak, ahol egyesültek a többi szandzsákbég csapataival. A beglerbég vezette a seregeket a szultán által megadott gyülekező helyre, ahol egyesültek a többi beglerbég csapataival, és készen állt a tartományi sereg. Amikor ez megvolt a szultán emberei átvizsgáltak minden embert, szpáhit és dzsebelit egyaránt, hogy megvan – e minden felszerelése. Aki nem megfelelő felszereléssel jött, vagy nem megfelelő fegyverekkel látta el a dzsebelijét az súlyos büntetést kapott, sőt elveszthette tímárbirtokát is, így

ritkán fordultak elő hiányosságok. Azt még mindenképp meg kell említeni, hogy a bölük 10 szpáhija közül egy otthon maradt, és társai birtokát is ő igazgatta, amíg távol voltak, és gondoskodott a védelemről is. Nem kellett hadba vonulniuk a sebesülteknek sem A szpáhik fegyverzete íjból vagy puskából, kardból, pajzsból és lándzsából állt. Bizonyos jövedelem felett pedig még vértezetet is kellett beszereznie, ami persze nem volt azonos az európai lovasságéval. Lovaikat is saját költségen tartották fenn A csatákban az ő feladataik különböztek az európai lovasokétól. Fel kellett fogniuk az ellenséges lovasság rohamát, majd ha ez sikeres volt, akkor bekeríteni az ellenfelet. Nagy számuk lehetővé tette, hogy széles arcvonalat alkossanak, így az általában kisebb létszámú keresztény seregek bekerítési kísérletei kudarcra voltak ítélve. A harci szellemet azonban nem csak a tímárbirtokok megtartása adta, hanem az

állandó ellentétek a janicsárokkal. Ugyanis a janicsárok, mint feljebb említettem felemelkedhettek a szpáhik közé, akik azonban ennek nem nagyon örültek, sőt általában lenézték egymást. A janicsárok igyekeztek megmutatni a harctéren, hogy ők jobb katonák, mint a szpáhik. 15 16 Veress D. Csaba: A szegedi vár Zrínyi katonai kiadó, Budapest, 1986 68p Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 82p 9 Dzsebelik A szpáhik nem egyedül mentek a háborúba. Amikor a javadalombirtokot megkapták, vele együtt kötelezték arra, hogy a tímár nagyságához mérten meghatározott számú fegyveres lovast állítson ki maga mellett. Így minden 3 ezer akcse jövedelem után egy lovast kellett kiállítania. Azonban maximalizálták is, tehát legfeljebb 7 lovast kellett kiállítania a szpáhinak. 17 6 ezer akcse felett pedig még sátrat is vinnie kellett magával 18 A dzsebelik szintén nehézlovasok voltak, de nem volt

tímárbirtokuk. Azonban ha nagyon jól harcoltak akár kaphattak is. Ezért aztán nem volt ritka, hogy a szpáhik saját fiaikat, vagy más szpáhik fiait vitték magukkal, persze a fiúk alatt a 16 évet betöltötteket kell érteni. Ha ők is kaptak birtokot a szpáhi család jövedelme jelentősen megnőtt. Azonban nem minden szpáhi rajongott az ötletért, hogy fiait tegye ki veszélynek, így gyakran megesett, hogy mazul szpáhit, azaz kegyvesztett szpáhit vitt magával dzsebeliként. A dzsebelik teljesítettek szolgálatot a karavánok védelménél is. 19 A dzsebelik kiállításánál azonban különbséget tettek a rangok között. A zaimok, azaz a 20 ezer akcse jövedelem feletti birtokosok 4 ezer akcsénként állítottak ki lovasokat, míg a hászok, azaz a 100 ezer akcse feletti jövedelemmel rendelkezők 5 ezer akcsénként. 20 A dzsebelik és a szpáhik együttes létszáma elérhette akár a 90 ezer főt is, ami azt jelenti, hogy a kor legnagyobb lovas hadtestével

rendelkezett a szultán. Félkatonai alakulatok Az oszmán hadsereg tartományi seregében voltak különböző „kétes” elemek, melyek alkalmazását ők egyáltalán nem tartották furcsának, sőt, általános volt a bevetésük. Akindzsik Ilyenek voltak az akindzsik, akiket Európában könnyűlovasoknak neveznénk. Feladatuk nagyrészt az ellenfél nyugtalanítása, bosszantása volt. Nem képviseltek komoly erőt, azonban nem is kellett nyílt ütközetbe bocsátkozniuk, csak bele-bele kaptak az ellenfél csapataiba, majd szélsebesen elvágtattak. Ezenkívül még az ő dolguk volt, hagy az ellenfél 17 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 82p Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396 – 1526. Zrínyi kiadó, Bp 2005 43p 19 Kiss Gábor: Török hadak Magyarországon. Panoráma kiadó, Budapest, 1984 224p 20 Káldy Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat kiadó, Budapest, 1974 73-76p 18 10 útját hátráltassák, így például

gödröket ástak a szekereknek, vagy épp köveket dobáltak az utakra, stb. Az ő dolguk volt a felderítés is, illetve az ellenfél készleteinek megsemmisítése, amennyiben volt rá lehetőség. Ha pedig a készleteket nem őrizték, vagy csak minimális számú katona vigyázott rá, úgy az akindzsik magukkal is vitték, persze csak annyit, amennyi nem hátráltatta őket a gyors visszavonulásban. Az akindzsik nem kaptak zsoldot, sem pedig javadalombirtokot. Ellenben a szomszédos területek kirablására a szultántól hallgatólagos engedélyt kaptak, így állandó rablásaikkal és portyáikkal megszerezték maguknak a fenntartásukhoz szükséges dolgokat és az élelmet is. Azonban a szultánnak is akadt velük gondja mivel - ellentétben a janicsárokkal és a szpáhikkal – a fegyelem nem volt erős oldaluk, és ha a szomszéd ország túl erősnek bizonyult, akkor akár oszmán területeket is kifosztottak. 21 Nyílt ütközetekben is elfordultak az oszmán

seregekben, de komoly haderőt nem képviseltek, ilyenkor mint rohamlovasokra számítottak rájuk a hadvezérek, valamint a csata végén, amikor az ellenség lovassága meghátrált, és futásnak eredt akkor általában az akindzsiket eresztették rájuk, és csak ritkábban a szpáhikat. Természetesen nem voltak népszerűek a keresztény országokban sem. Jellegzetes viseletük a vörös sapka volt 22 Azabok Hasonló könnyűlovas egység volt az azaboké is. Ők azonban nem mertek olyan mélyen betámadni az ellenséges országba, mint az akindzsik. Őket inkább az erődítményekben szerették alkalmazni, csatában feladatuk megegyezett az akindzsikéval. Az ő számukat Anatóliából pótolták, a szultán ugyanis elrendelte, hogy 30 háztartásonként ki kellett állítani egy főt az azabok számára. 23 Nagyon könnyű fegyverzettel látták el őket, és össze is írták őket. Csak háború idején gyűjtötték őket össze, ekkor a Porta fizette őket, majd amikor

lezárultak a harcok hazabocsátotta őket. Amikor hadjáratra indultak két csoportra osztották fel őket. Egyikük az akindzsikhez hasonlóan a sereg számára - és persze saját maguknak - rabolt és fosztogatott, míg a másik felük árkot, sáncot vagy aknát ásott, vagy, ha a szükség úgy hozta hidat épített. Amennyiben a hadjárat végén sikerült nekik elérni, hogy erődökben teljesítsenek szolgálatot, vagy gályákra tengerészgyalogosoknak kerüljenek akkor zsoldos katonák lettek. A várakban 6 akcse fizetést kaptak, míg az agák 20 – 22 akcsét 21 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 83p Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396 – 1526. Zrínyi kiadó, Bp 2005 47p 23 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 83p 22 11 Magyarországon Budán találunk jelentősebb azab hadosztályt. Mivel nekik úgy kellett öltözködniük, mint a megszállt ország lakóinak, így ők

magyar módra, prémezett kelme sapkát hordtak, és puskát valamint kardot használtak. A hadjáratok során piros süveget vagy bőrsapkát viseltek. 24 Gönüllük Félkatonai alakulatnak számítottak a gönüllük is, akik azonban zsoldot kaptak szolgálataikért. Létezett belőlük gyalogság és lovasság is a lovasság lovait az állam biztosította. Ezek a lovasok az európai lovassággal egyáltalán nem voltak képesek felvenni a harcot, mivel lovaik túl kicsik voltak a nagytestű erős európai lovakkal szemben. Ezért jobbára a gyalogság ellen vetették be őket. A lovakat a hadjárat végén vissza kellett szolgáltatniuk. Önkéntes alakulat volt, és szervezetileg a janicsárok közé tartoztak, de felépítésük mégis a szpáhikkal mutat inkább hasonlóságot, mivel szintén bölükökre voltak felosztva. Békeidőben a várak közelében éltek és polgári foglalkozást űztek Vezetőjük a gönüllü bölük basa volt. 25 Feladatuk szinte megegyezett az

akindzsikével, bár ők a nyílt ütközetekben komolyabb erőt képviseltek, köszönhetően a gyalogságuknak. Főleg a végvárakban teljesítettek szolgálatot, mivel előszeretettel vették fel tagjaik közé a bennszülötteket. 26 A sereg ellátása Az oszmán sereg összlétszáma a XVI. században elérhette a 250 ezer főt, de vannak olyan becslések is, ami szerint csak 140 ezer fő lehetett. Azonban ezekhez a létszámokhoz még nincsenek hozzáadva a hűbéres országok által küldött csapatok, így pl.: Havasalföldé Az oszmán hadvezérek mindig hatalmas súlyt helyeztek a sereg ellátására, mivel tudták, hogy a nem megfelelő ellátás gyorsan lázadáshoz vezethet, főleg a janicsárok körében. Mivel az élelmiszer, amit magukkal tudtak vinni csak korlátolt ideig volt elég általában a helyi élelmiszereket fogyasztották, ízt jó szolgálatot tettek a félkatonai lovasok portyái. Azonban ez sem fedezte mindig a szükségleteket, így gyakran követték a

sereget élelemszállító hajók a folyókon. Ezzel is magyarázható, hogy nem távolodott el a sereg 24 Cristobal de Villalón: Törökországi utazás. Ford: Tomcsányi Zsuzsanna Európa kiadó, Budapest, 1984 437.p 25 Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977 420p 26 Kiss Gábor: Török hadak Magyarországon. Panoráma kiadó, Budapest, 1984 225p 12 nagyon messze a folyóktól. Az élelmezés megszervezése a defterdárok feladata volt A szállítást speciális egységek végezték. A ruméliai hadtestet a jürükök és a vojnukok látták el, míg az anatóliai hadtestet a müszellemek, a jaja és a piádok. Bár a jaják és müszellemek eredetileg harcoló alakulatok voltak a XVI. századra elvesztették ezt a funkciójukat, és szállítással valamint karbantartási munkákkal foglalatoskodtak, például javították az utak hibáit. 27 A török végvárak helyzete Magyarországon A magyarországi

végvárrendszer helyreállítása és fenntartása nem kevés fejtörést okozott a szultán segítőinek. A Budai vilajet kialakítása ugyanis sok nehézségbe ütközött, és távoli szandzsákok jövedelmét is alá kellett rendelniük, hogy ha minimális mértékben is, de tudják állni a kiadásokat. Alárendelték az izvorniki, a székesfehérvári, az aladzsahiszári, a vulcsitrini, a pozsegai, a szegedi és a mohácsi szandzsák jövedelmeit. A budai vár védelmét 1541-ben 2653 katona látta el, majd, miután ezt a szultán kevésnek találta, áthelyezett további 4196 főt más magyarországi várakból. A környéken tartózkodó egységekkel együtt a védők száma elérte a 10 400 főt. Az 1560 – as években még 2000 főt vezényelt ide. Ha hozzászámoljuk a többi magyarországi várakban állomásozó török seregeket akkor 22 ezer főre tehetjük a számukat, ami ha tekintetbe vesszük, hogy a birodalom többi részén kevesebb, vagy hasonló arányú

véderők állomásoztak, világossá teszi számunkra, hogy Magyarország védelme fontos volt a számukra. Ez azonban azt jelentette, hogy hatalmas terheket róttak a kincstárra az itt állomásozó katonák. A budai vilajet 6 434 578 akcse jövedelemmel rendelkezett, míg a teljes kiadás 23 millió akcse felett volt, azaz a teljes összeg 72% - át a kincstár fedezte, ez az arány egy évvel később javult, már csak 62% kiadást kellett Isztambulból fedezni. 28 Azonban – köszönhetően a Porta kiváló kémhálózatának – tudták jól, hogy nem csak az ő számukra volt ráfizetéses Magyarország, hanem a Habsburgok számára is, sőt, az ő számukra még inkább, mivel az Udvari Kamara évi másfél millió forintot költött az itteni várakra. Az összehasonlítás kedvéért körülbelül 75 millió akcsét És most már érthetjük hogy miért is tartotta meg a Porta Magyarországot a ráfizetés ellenére. Azonban a Porta azon volt, hogy csökkentse, sőt

lehetőség szerint megszüntesse a deficitet. Ez 1570-ig nem sikerült 27 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai kiadó, Bp 1990 85p Ágoston Gábor: A magyarországi török végvárak fenntartásának és ellátásának néhány kérdése. In: Várak és régiók a XVI – XVII. században Heves Megyei Múzeumi Szervezet, Eger, 1993 311-312p 28 13 Évente átlagosan 12 millió akcsét kellett átutalniuk a zsoldosoknak. 1570-ben azonban már csak 5 millió akcsényi aranyat kellett átutalniuk. Ez azonban nem amiatt volt, mert a budai vilajet bevételei emelkedtek, hanem mert kisegítették őket a temesvári vilajet bevételeiből, évente nagyjából 5,5 – 6 millió akcsét adott a temesi vilajet a budainak. De ez mégis fontos volt, hiszen az eddig folyósított összeg felét a magyarországi vilajetek végre össze tudták hozni. 1575-re a helyzet pedig teljesen megváltozott. Ez volt az első év, 1541 óta, hogy nem kellett Isztambulból

kipótolni a kiesett zsoldot, hanem a saját bevételekből tudták fedezni a maguk költségét a magyar végvárak. 1581-ig nem is folyósítottak újabb összegeket Persze nem minden vilajetre volt igaz, az előbbi mondat, mivel a budai vilajet még mindig a temesiek segítségére szorult, bár a jövedelmük a kiadások 87%-át már fedezték. A kiadásokat az is csökkentette, hogy a várak építéséhez, és kijavításához magyar munkaerőt használtak, az építőanyagot helyben szerezték be, sőt a kézművesek és a napszámosok is magyarok voltak. Így az oszmán hatalom került fölénybe a Habsburgokkal szemben, mivel nekik nem sikerült orvosolni a deficites problémát, és kölcsönöket kellett felvenniük. 29 Összegzés Összegzésként tehát megállapíthatjuk, a XVI. században nem volt olyan erős hadsereg Európában mely felvehette volna a harcot az Oszmán Birodalom hadseregével. Kiváló kiképzés, fegyelem, vallásosság és korszerű technológia

jellemezte e sereget. Mint láthattuk azonban igyekeztek kímélni az embereik életét, és ha lehetett mindig megpróbáltak más eszközöket alkalmazni, megvesztegetést, meggyőzést. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem szerették volna bevetni a hadsereget. Ez, mint azt referátumom elején is olvashattuk, egy ördögi kör volt, tehát, ha a szultán azt akarta, hogy serege mindig harckész, és ütőképes legyen foglalkoztatni kellett, és ő foglalkoztatta is rendesen. Több mint száz évig a hadsereg olajozottan működött, aztán kezdett el töredezni a tímárrendszer, azonban ezzel most nem foglalkoztam. Kelet – és Dél – Európa történetében a XVI század az oszmán terjeszkedésről és a hadseregükről szól, és ezen nincs is mit firtatnunk. Ez a kor az oszmán hadsereg kora 29 Ágoston Gábor: A magyarországi török végvárak fenntartásának és ellátásának néhány kérdése. In: Várak és régiók a XVI – XVII. században Heves Megyei

Múzeumi Szervezet, Eger, 1993 323-326p 14