Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Gali Krisztina - Japán és a fejlődés tartóssága

Nyíregyházi Főiskola Gazdaság-és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Összehasonlító gazdaságtan Beadandó feladat Japán – a fejlődés tartóssága Készítette: Gali Krisztina Levelező tagozat II. évf E csop Bevezető A mai Japán újkori történelmének egyik legnagyobb változását éli át. Olyan, szinte sorsdöntő kérdések kerültek napirendre, mint hogy „keletiből” „nyugati” ország lesz-e; feladja-e az ázsiai országok közötti megkülönböztetett szerepét, vagy éppen integrálni fogja-e azokat; az anyagi jólét maximalizálása helyett annak optimalizálását választják-e maguk a japánok. Ezekre a kérdésekre sem adhattunk egyértelmű válaszokat, még ha úgy érezzük is, sikerült jeleznünk e változások fő irányait. A változások, az új jelenségek ugyanis igen lassan törnek utat maguknak. Japánban, ahol a hagyományok hagyományosan nagy szerepet játszanak mindenütt: a társadalom alapegységétől, az embertől

kezdve a vállalatokon és különböző intézményeken át egészen az állami szféráig, a mindennapi életben, a gazdaságban és a politikában egyaránt. Változások a társadalom hagyományos értékrendjében A japánok által talán legjelentősebb társadalmi „kihívásnak” tartott elöregedési folyamat – annak számtalan gazdasági hatásán túl – azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy nemzedéki feszültségeket válthat ki éppen egy olyan társadalomban, amelyben az idősebbek tisztelete és támogatása a hagyományosan elfogadott alapelvek közé tartozik. Márpedig a nulla-összegű „játékok” elve alapján minden, az időseknek juttatott többletkiadás egyidejűleg a fiatalok lehetséges bevételeit „csapolja meg”. Ráadásul a recessziós évek, majd pedig a most beinduló, lassúbb növekedési ütemmel jellemezhető fejlődési szakasz szükségszerűen vezet(ett) el a munkában lévők megnövekedett fenyegetettségi érzéséhez, hiszen a

korábbinál sokkal inkább kell tartaniuk a munkanélkülivé válástól, s ezzel összefüggésben az ún. e gész életre szóló munkaviszony biztonsága is szertefoszlik. Az oly megnyugtató, szinte automatikus előmenetellel (a szenioritás elvével) szemben előtérbe kerül(t) a teljesítmény-centrikus bérezés és általában minden olyan munkaszervezési módszer, amely (persze nagyon is a hagyományos értékekhez hűen) az ország, a vállalat érdekeire hivatkozva nagyobb erőfeszítésekre, szükség esetén akár radikális (lakóhely, munkaterület, műszak stb.) változtatásokra kényszerít(het)i az alkalmazottakat Azt, hogy az ún. hagyományos értékrend a japán társadalomban valóban felbomlóban van, s hogy ez a nők helyzetének változásán keresztül is jól nyomon követhető – alapvetően kutatásunknak a 90-es évek első felében a „helyszínen” élt közreműködője, tanulmányára támaszkodva – az alábbiakban foglalhatjuk össze: •

Felbomlóban vannak a hagyományos nemi szerepek. Megszűnőben a férfifelsőbbrendűség A II Világháború előtti férfiközpontú társadalom egyre közelebb kerül a demokratikus berendezkedéshez. A nők a korábbi teljes jogi és gazdasági kiszolgáltatottságból, mára a nemek közötti jogi egyenlőség elismerésig, s annak többkevesebb sikerrel a mindennapi valóságban való érvényesítéséig jutottak el. Önértékelésük fokozódásával egyre kevésbé hagyják magukat bepréselni a régebbi korok női szerepébe, részt követelnek maguknak az élet minden területén. Térhódításuk a politikai és gazdasági életben egyúttal ezen területek „humanizálásával” is jár, ami hosszabb távon a férfiak munkakörülményeinek javítását is szolgálhatja. • A nők fokozódó családon kívüli szerepével párhuzamosan a korábbi „női kötelezettségek”, mint például az idősek, betegek ápolása fokozatosan társadalmi kötelezettségekké

válnak. Ez a t ársadalmi jövedelmek újraelosztását, az egészségügyi, szociális, jóléti kiadások növelését igényli, ami – a közismert, és általunk a növekedési tényezőkben bekövetkezett változásoknál tárgyalt ún. elöregedési folyamattal még tovább súlyosbítva – a japán gazdaság rugalmasságának csökkenését is okozhatja. • • • Gyengülőben van a japán társadalom híres homogenitása. A demokratikusabb berendezkedésben egyre inkább elfogadják az egyéni életvitelhez, a mássághoz való jogot. Ennek talán legfontosabb megnyilvánulási formája az, hogy megszűnőben van a munkahely érdekeinek az egyéni érdekek elé helyezése. A dolgozó feleség mellett a férj is nagyobb részt vállal a gyermeknevelési és háztartási teendőkből – esetenként a munkahely , a még a „régi” hagyományokat követő, és jóideig többségben lévő kollégák "elvárásai" ”ellenére is. Nagyrészben a nők

foglalkoztatásának növekedésével és munkahelyi szerepük változásával magyarázható, hogy a feudalisztikus felépítésű japán nagyvállalatokon belül is korszakos változások zajlanak: felbomlóban van az „élethosszig tartó foglalkoztatás” intézménye. A nők helyzetének változása az egész társadalom, s ezen belül különösen az ún. férfitársadalom számára is nagy változásokkal jár: a d olgozó feleség által nyújtott anyagi biztonság mellett a férj is megengedheti magának, hogy kilépjen attól a vállalattól, ahol nem érzi jól magát, s időt szánjon más munkahely keresésére. Új jelenségként kell szólnunk a válások számának gyors növekedéséről. Az Egészségügyi és Jóléti Minisztérium jelentése szerint ez először 1996-ban haladta meg a 2 00 ezret (1971-ben még csak 100 ezres szint dőlt meg). Az 1996 Évi adatok – összesen 207 ezer, ezer lakosra számítva pedig 1,66 felbontott házasság – amúgy is

rekordnak számítottak azóta, hogy a minisztérium 1899-ben elkezdte a statisztikai nyilvántartást a válásokról. A háború utáni időszakban a mélypontot 1960 jelentette: akkor a válási ráta a fele, a felbontott házasságok száma körülbelül egyharmada volt a mostaninak. Egyenletesen nőtt a 20 éven át együttélt házaspárok körében lezajlott szétválasztások száma is: ezek az összes válásnak 1975-ben 6, 1985-ben 12, 1996-ban 16 %-át tették ki. Változások a gazdaság fő területein 1. Munkaerőpiac, foglalkoztatás Mind elterjedtebbé és elfogadottabbá válik az a n ézet, hogy a hagyományos japán foglalkoztatási rend – amelynek tartópillérei sokáig az élethosszig tartó foglalkoztatottság, a szenioritás és a cs aládi munkamegosztás voltak – felbomlóban van. A 90-es évek recessziója idején a vállalatok sok helyen létszámleépítésekre, a cégen belüli munkaerőátcsoportosításokra, munkaidő- és bércsökkentésekre

kényszerültek. Amint erre Hiroki Sato, a Tokiói Egyetem Társadalomtudományi Intézetének professzora rámutat, ezek a módszerek – végül is – éppen a foglalkoztatottság megőrzését szolgálták, s ha 1982-höz képest 1992-re közel 5 % -ponttal vissza is esett a teljes munkaidőben, állandó foglalkoztatottként dolgozó alkalmazottak részaránya a munkaerőállományon belül, még ez utóbbi évben sem csökkent 78 % alá. Haruo Shimada, a Keio Egyetem professzora más megközelítéssel indokolja a foglalkoztatási rendszer megváltoztatásának szükségszerűségét. Úgy véli, hogy az eddigi rendszer csak gyors gazdasági növekedés mellett (volt) fenntartható. A magas hazai árak csökkenése folytán az eddig a fogyasztók által a vállalatoknak juttatott „szubvenció” is mérséklődött, amely lehetővé tette e rendszer fenntartását. Ráadásul a felértékelődött jen egyes iparágak kiüresedését (kitelepülését) is kiváltotta, így a

megváltozott körülmények között rugalmasabb munkaszervezésre, fokozott mobilitásra van szükség, nagyobb mértékben kell figyelembe venni a tényleges teljesítményeket. A változtatás szószólójaként csatasorba állt a Munkaügyi Minisztérium is, amely 1996. évi Fehér Könyvében támadást indított mind az egész életre szóló foglalkoztatás, mind pedig a szenioritáson alapuló bérezés/előmenetel rendszere ellen. Előbbit arra hivatkozva bírálták, hogy az úgymond nem képes rugalmasan követni a gyors változásokat, míg az utóbbival szemben – a munkaerő korösszetételében bekövetkező átalakulásra hivatkozva – azzal érveltek, hogy a v állalatok nem lesznek képesek annyi idősebb, s ezért automatikusan magasabb bérű alkalmazott bérezésére (2010-re a dolgozók több, mint 29 % -a tartozik majd az 55 éves vagy annál idősebbek kategóriájába). Érdekes fejleménye az idősebb alkalmazottak munkaviszonyával kapcsolatos

ítéletalkotásoknak, hogy egyes – főként feldolgozóipari – cégek a fiatal dolgozók hagyományos munkatapasztalatainak hiánya miatt még meg is akarják emelni az alkalmazásban tartás korhatárát, és már nyugdíjazott szakembereik visszahívását is fontolóra vették. Ugyanakkor az ifjabb korosztályok toleranciája a vállalatokkal szemben csökkent: mind jobban igénylik az önálló életvitel lehetőségét. E trendszerűvé váló jelenség fontossága még hangsúlyosabbá válik, ha figyelembe vesszük, hogy a japán lakosság korösszetételére vonatkozó előrejelzések szerint a fiatalok részaránya az elkövetkező mintegy 30 éves időszakban folyamatosan csökkenni fog (például a 14 é ven aluliaké 16 %-ról 13 % -ra), s a politikusok-tudósok által tett javaslatok a gyermekvállalási kedv ösztönzésére még jóideig viták tárgyát képezik majd, mielőtt „termőre” fordulhatnának. ( Jelzésszerű csokor arról, mire is vonatkoznak e j

avaslatok: a g yermekellátási intézmények, szolgáltatások fejlesztése, a gyermekgondozási segély időtartamának kiterjesztése, az anyagi támogatások – például adókedvezmények, nyugdíjemelések, szülési segélyek megemelése – körének bővítése.) Haruo Shimada például egészen más megközelítéssel fogalmazott, amikor az Egészségügyi és Jóléti Minisztérium számára dolgozó Népesedési Tanácsot arra figyelmeztette: "A vállalatoknak kell megváltozniuk. A dolgozó férfiak túl hosszú munkaideje a legfőbb akadálya a gyermekszülésnek és a g yermeknevelésnek." Mondta ezt annak ellenére, hogy a munkahelyen töltött idő már évek óta csökkenő tendenciát mutat: a 80-as évekre jellemző évi 2.100 munkaórához képest az 1994-ben átlagosan ledolgozott munkaidő már 1900 óra alá esett, és egyes élvonalbeli vállalatok, mint például a Sony is, arra kezdték ösztönözni dolgozóikat, hogy – a korábbi gyakorlattal

szemben - vegyék igénybe a teljes nekik járó éves szabadságot. A nők foglalkoztatásának közeledése a férfiak foglalkoztatási rendjéhez (melyhez a jogszabályi lehetőséget az 1986-ban életbe lépett „Egyenlő Foglalkoztatási Esélyek Törvénye” teremtette meg) ugyancsak jelentősen átalakítja (humanizálja) a munkahelyek és dolgozók közötti kapcsolatot. Így van ez akkor is, ha az „áramvonalasításokkal” kapcsolatos terhek javarészét továbbra is a nőknek kellett vállalniuk: az ő esetükben a fentidézett részaránycsökkenés nagyobb mérvű volt (1982: 68 %, 1992: 60 %). Az otthon(ról) végzett munka ma még ugyan „fehér holló” Japánban, de már erre is vannak példák. A Nippon Electric Company kawasakii Funkcionális Eszközöket Kutató Laboratóriumaiban még 1993-ban vezették be, hogy 33 kutatójuknak nem kellett mindennap bejárnia. Először csak havi négy napon mentesültek az időt rabló és idegölő ingázástól Az

USA-ban már 6,6 millió dolgozóra kiterjedő, Japánban telecommuting-ként aposztrofált munkavégzési forma 1988 óta létezik Japánban, de kezdetben még csak 34 v állalat kísérletezett vele. 1992-re az ilyen cégek száma csaknem elérte a 3 000-et A Murata Feldolgozóipari Vállalatnál nem korlátozták havi négy napban az otthoni munkavégzés napjainak számát, náluk heti 1-1,5 napot is elérhet a - munkahellyel természetesen kompjuteres kapcsolatra épített – „házi” munka. Kérdéses, hogy új jelenségként vajon nem kerül e fokozatosan sor arra is, hogy az eddigiekben tudatosan alacsonyan tartott jövedelmi- és vagyonkülönbségek szélesebbre nyíljanak. Ennek hátterében egyfelől- az általános emberi „ felkapaszkopdási „ törekvésen túla japán társadalomban is már teret nyerő individualizmus, másfelől viszont a munkaadóknak vagy akár a gazdaságirányításnak a n emzetközi versenyképesség növelésében való érdekeltsége

állhat. Az esetleges konfliktusok tompítása érdekében a kormánynak az 1996-97 évről szóló jelentése a „ biztonsági háló „ kifeszítését szorgalmazza, hogy a „ vesztesek „ ne vegyék el sem a v állalatok, sem pedig az egyének kedvét kockázatvállaló új vállalkozások beindításától. A hivatalos munkanélküliségi ráta a 90-es évek közepére elérte a 3 ,5%- ot. A munkanélküliség főként a fiatal korosztályokat ( 15-24 év ) és a nőket sújtja. A buborékgazdaság kipukkanása idején ( 1991-et követően ) is elsősorban a női munkavállalók iránt esett vissza a k ereslet, a f rissen végzett lányoknak jóval nehezebb volt elhelyezkedni, mint a fiúknak. ( A munkahelyről kiszorult nőket a japán társadalom, valamint a statisztika még ma sem tekinti munkanélkülinek, hiszen jelentős részük csak szerződéses alkalmazásban állt, s nem lehetett munkanélküli biztosításuk. ) A jövőbeli helyzet megítélése nem egyértelmű. A

kormányzati körök a foglalkoztatási rend lassú változását és a m unkanélküliségnek a jelenlegit meghaladó, de nemzetközi összehasonlításban alacsony szinten tartását tartják kívánatosnak. A független szakértők ennél drasztikusabb változásokat, nehezebben kezelhető, 6-7 %-os munkanélküliségi rátát jeleznek előre. Megtakarítások, beruházások A japán háztartások megtakarítási rátája- a csökkenő trend ellenére- a 90-es években is a világon az egyik legmagasabb maradt, 1994-ben például 12, 8 %, több, mint háromszorosa az USA-ban kialakult szintnek. Mivel a lakosság még mindig magas ingatlanárak és oktatási költségek, valamint az öregkori megélhetés miatt továbbra is hosszú távú megtakarításokra kényszerül, e pénzeszközök – bár várhatóan tovább csökkenő megtakarítási ráta mellettalacsony kamatráta esetén is valószínűleg jól tervezhetően állnak majd a gazdaság fejlesztéséhez rendelkezésre. A

gazdaság mára már jelentősen lelassult ütemű növekedésében is kétségkívül nagy szerepet játszanak a termelő és nem termelő beruházások. A finanszírozásukhoz szükséges pénzmennyiséget egyrészről a lakossági megtakarítások, másrészről a központosított jövedelmek magas aránya, és nem utolsósorban az évről-évre felhalmozódó külkereskedelmi mérlegtöbblet teremti meg. Az országban járva mindenütt szembeötlenek az infrastrukturális beruházások. Autópálya és gyosvasút hálózat, völgyzáró-gátak, árvízvédelmi létesítmények, alagutak, kereszteződések építésére hihetetlen összegű központi pénzeszközöket használnak fel. A ritkán lakott hegyvidékeken is nagy beruházások valósulnak meg Infrastruktúra A fejlett ipari országok sorában az USA mögötti második helyét stabilan tartó Japán egyik relatíve elmaradottabb területe mindenképpen az infrastruktúra. Amint azt a kutatás keretében készült egyik

háttértanulmány adatai is illusztrálták, a legtöbb tekintetben Japán nemcsak a rangsorban harmadik Németországhoz képest, de még az ugyancsak szigetország Egyesült Királysághoz viszonyítva is lemaradásban van. Ráadásul a mindkét országénál nagyobb és sokkal koncentráltabban élő népességének még a valóságosnál is hátrányosabb helyzetben kell éreznie magát. A japán technika jóvoltából természetesen vannak kiugróan fejlett területek is ( például az országot átszelő szupervasút, a Shinkansen ), ezek azonban nem helyettesíthetik a tömegek által a mindennapokban nélkülözött infrastrukturális adottságokatlétesítményeket- szolgáltatásokat ( például az egy főre jutó lakó – és parkterület nagysága, a tömegközlekedés „ kényeme „). A társadalom és a gazdaság szempontjából kiemelkedő fontosságú oktatás és képzés területén korszakos változások szükségességéről beszélnek Japánban. Kevésbé

van szó mennyiségi, költségoldali reformokról, inkább szemléletbeli változtatásokról. Ennek hátterében az áll, hogy az oktatási ráfordítások tekintetében – különösen a Japánban ezekből tetemes részt vállaló vállalati hozzájárulások figyelembe vételével- nem lelhető fel számottevő fejlettségi színvonal különbség például az említett három ország között. Abban viszont jelentős az eltérés, hogy Japánban viszonylag nagyobb összeget fordítanak az alapfokú képzésre és kevesebbet a felsőfokúra. Ugyanakkor a tanárok anyagi elismerése jóval alacsonyabb, mint nyugat-európai kollégáiké. Az oktatási reform fő szószólói azok, akik mindenekelőtt Japán nemzetközi versenyképességének lemorzsolódásától tartanak, és – nem alaptalanul – felismerték, hogy az előbbre lépéshez most már tényleg nagyobb szerepet kell szánni az egyéniségnek, a kreativitásnak. A „ szellemi „ infrastruktúra, a szoftver mellett

természetesen nem elhanyagolható a „ fizikai „, vagy hardver sem. Míg az országban csaknem kétszer hosszabb a közutak hálózata, mint például Németországban, az autópályák teljes hossza fele annyit sem tesz ki, mint a németeké. Ugyanakkor a kövezett és aszfaltozott utak aránya Japánban 1993- ban csak 72,1% volt, ugyanez Németországban 99, a z Egyesült Királyságban 100% ! A vasúti sínhálózat hossza Japánban 27.000 km, ebből nagysebességű expresszvasúti pálya 1800 km Németországban a vasúthálózat 43.900 km-t tesz ki, ebből viszont csak 430 km a nagysebességű expresszvasúti pálya. Az ország területéhez viszonyítva Japán ezer km2-re 71,4 k m vasúti pályával, Németország 123,0 km vasúthálózattal rendelkezik. A népesség számarányához viszonyítva még nagyobb a különbség Németország javára. A vasutak kihasználtságáról, a hihetetlen zsúfoltságról, az ingázás szinte általános gyakorlatáról tanúskodik

Japánban, hogy itt az államvasutak utassűrűsége 31.794, míg Németországban csak 4086 Műszaki fejlődés, K+F A háború utáni gyors gazdasági fejlődés egyik motorja az új technológia volt: a japán kormány Gazdasági Fehér Könyve szerint a 80-as években a GDP növekedésének hátterében 40 %-ban ez állt. Az évtized végén azonban a n övekedés megtorpant, és ez visszavetette a fejlesztési ráfordításokat is. 1993-ban és 1994-ben a K+F kiadások abszolút értékben is csökkentek (13.900 milliárd jenről 13700, majd 13600 milliárd jenre), és a G DP-hez viszonyított részarányuk is mind kisebb lett: a csúcsnak számító 1990. És 1991 évi 3 %-os arány 1994-re 2,8 %-ra esett vissza, 1995-ben viszont a g azdasági megélénkülés hatására is csak 3,0 % -ra (14.300 milliárd jenre) emelkedett, vagyis nem sikerült megvalósítani a kilencvenes évek elejére kitűzött 3,5 %-os szintet. (Összehasonlításul ez a mutató 1994-ben az USA-ban 2,4 % ,

Németországban 2,6 % , Franciaországban 2,4 % volt.) A hagyományosan alacsony állami finanszírozási hányad fokozatosan tovább csökkent az 1990. évi 17,9 % -os minimumra, hogy azután a kormány fokozott szerepvállalásának hangsúlyozásával – alapkutatások erősítése, kutatási infrastruktúra felújítása – 1991-től ismét növekedésnek induljon, és 1995-re már 22,9-os legyen. A kormány kutatási ráfordításainak eddigi tényleges növekedése alapján sem várható azonban, hogy az újabban meghirdetett cél, az állami ráfordítások megkétszerezése 2005-ig elérhető legyen. Az erősödő amerikai és nyugat-európai (sőt, esetenként kelet-ázsiai) versennyel szemben az elkövetkező időszakban arra számíthatunk, hogy Japán – a régebben követett és bevált gyakorlat szerint – a kulcsiparágak fejlesztésére fog koncentrálni a K + F tevékenység terén. Az új technológiák (a multimédia alkalmazása, az ezzel kapcsolatos

eszközök gyártása, az információs hálózatok kiépítés, a rakéta és őripar, a műhold- és repülőgép/helikopter gyártás, a nagysebességű tengeri és szárazföldi szállító eszközök gyártása, atomenergia ipar, biotechnológia) olyan, sokat ígérő területekként jelennek meg az ezredforduló küszöbén, amelyek a japán fejlesztések homlokterében állnak. Egy 1996 köz epén készített ENSZ jelentés szerint – a 90-es évek elején tapasztalt visszaesés után – az évtized második felében a robotok felhasználása újra felfelé fog ívelni, s Japán mind a vásárlások, mind pedig az eladások terén tartani fogja az 50 % -ot meghaladó súlyát. (Az ipari alkalmazásban lévő robotok számát ugyanekkor az USA-ban 70 ezer, Japánban 400 ezer körülire tették.) A japán műszaki fejlesztések szempontjából arra is érdemes felfigyelni, hogy mind a Gazdaságtervezési Hivatal (EPA), mind pedig az Országos Tudomány- és Technológiapolitikai

Kutató Intézet (NISTEP) rendszeresen készít előrejelzéseket, amelyekben hosszabb távra (15-30 évre) kísérlik meg felrajzolni a műszaki haladás fő irányait. Minthogy a legutóbb közölt prognózisaik még ah évtized elején születtek, nem látszott indokoltnak részletesebb ismertetésük. Ugyancsak publikál technológia-prognózisokat a Tudomány és Technológia Hivatal (STA), melyek közül a legfrissebb 1997 júliusában jelent meg. Ebben – több, mint 3500 vezető japán tudós véleményére támaszkodva – azt állapították meg, hogy az elkövetkező három évtized folyamán a legnagyobb jelentőségű fejlesztések a gyógykezelés a k örnyezeti ártalmak enyhítése terén várhatók. Ezek mellett az információs technikához és az energiaforrásokhoz kapcsolódó eljárások felívelését vetítették előre. Ugyanakkor aggodalmukat fejezték ki az ún elektronikus bűnözés terjedésével, valamint a humán gépntechnológiák alkalmazása

kapcsán felmerülő veszélyekkel kapcsolatban. Érdemes leszögeznünk, miben látjuk az effajta előrejelzések előrevivő szerepét a japán K+F tevékenység szempontjából. Egyfelől abban, hogy orientálják az érdekelteket, milyen területeken milyen (korszakos) változások várhatók, másfelől viszont abban, hogy segítenek a – Japánban amúgy is fontos szerepet játszó – konszenzus megteremtésében: mire érdemes a leginkább koncentrálni az erőforrásokat. Ez utóbbival összefüggésben mind gyakoribbá vált a K+F területén (is) a versenytársak erőfeszítéseinek összehangolása – nem csupán a hazai vállalatok között, hanem nemzetközi méretekben is. Dereguláció a pénzügyekben és mindenütt? A japán tőke áramlása, a pénz- és tőkepiac, valamint a jen nemzetközi gazdaságban betöltött szerepe a 80-as évtizedtől a 90-es évekre átnyúlva alapvetően megváltozott. A japán gazdaság szabályozórendszerében döntő változások

következtek be, és a reálgazdaságban folyó technológiai és szerkezeti fejlődéssel párhuzamosan a Japán és a világgazdaság közötti viszony a nemzetközi pénzügyek területén is átalakult. A háborút lezáró megszállástól napjainkig a Pénzügyminisztérium (MOF) által irányított, a megtakarítások központosított elosztását indirekt módon vezérlő merev pénzügyi rendszer – a MITI által vezényelt kereskedelem és gazdaságirányítás, a vámok és a nem-tarifa jellegű indirekt behozatali korlátok mellett – részét képezi annak a bonyolult szűrőrendszernek, amely szigorúan szabályozza a japán gazdaságot érő külső hatásokat. A gazdasági növekedés minőségileg új fázisában ezt a szabályozó rendszert a folyamatosan erősödő kihívások fokozatos megújulásra késztetik. A demográfiai mutatók változásával, a növekvő átlag- és várható élettartammal, az informatikai rendszerek fejlődésével új

megtakarítási formákat kereső igények lépnek fel, amelyekhez a pénzintézetek új kihelyezési módok felkutatásával alkalmazkodnak, és a 80-as évektől fokozatosan beintegrálódtak a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. A nyolcvanas évek második fele óta a nemzetközi kereskedelmi forgalom, a szolgáltatások és a tőkeáramlás olyan méretűvé váltak, hogy a belső szabályozó rendszer egyre kevésbé volt képes tompítani a nemzetközi gazdaság és a nemzetközi szabályozó rendszer felől érkező hatásokat. Az igen erősen szabályozott, hagyományos banki, vagy korlátozott biztosítói tevékenységet végző intézmények külföldi leányvállalatai – amelyeken keresztül a j apán megtakarítások a világ tőkepiacaira áramlanak – érzékelték elsőként a változás igényét. Portfolió-állományukra múltban addig nem tapasztalt kockázati tényezők kezdtek el hatni, melyek száma és jellege ráadásul folyamatosan változott, a

kihelyezések minősége pedig fokozatosan romlott. Felmerült a pénzintézetek nemzetközi minősítésének problémája, amely előtérbe helyezte a nemzetközi és a japán pénzügyi rendszer szabályozása összevethetőségének kérdését. A nemzetközi szabályozás tehát közvetlenül is visszahatott a japán pénzügyi rendszer kereteire, és a NAFTA egyezmény, valamint az európai monetáris unió kiépítésére irányuló törekvések újult erővel vetették fel a koordináció szükségességét. A legerőteljesebb ilyen irányú újkeletű lökést talán az 1985-ben megkötött, ún. P laza Egyezmény jelentette, amellyel kezdetét vette egy új időszak, amely során a jen árfolyam változtatását sürgető külső erők felerősödtek; közvetlenül nőtt meg a világgazdaság hatása Japán pénzügyi rendszerére, és ez felgyorsította a p énzügyi liberalizációs folyamatot. Felerősödött a japán tőke kiáramlása és ugrásszerűen megnőtt az

ország külső követelésállománya is. Érdemes felfigyelni arra, hogy az oly sokat emlegetett és nemzetközileg kárhoztatott fizetési mérlegtöbblet mennyire eltörpül(t) a teljes külföldi követelésállományhoz képest! A jen-dollár árfolyam drámai változásai azt jelezték, hogy a Japán és a világgazdaság közötti erőviszonyokat az árfolyam nem tükrözte megfelelően: a szabályozórendszer lazításával a piaci várakozások robbanásszerűen jutottak érvényre. A Bretton-Woods-i rendszer összeomlását követően a világgazdaságban több döntő fontosságú folyamat indult el. A globalizáció, a pénz- és tőkepiacok közötti arbitrage lehetősége, és az ugrásszerűen fejlődő értékpapírképzés mind azt érzékeltették, hogy a gazdasági rendszerek egymásba kapcsolódása csökkenő mértékben a kereskedelmen, növekvő mértékben pedig a tőkeáramláson keresztül valósul meg. Így például az 1983-1994 közötti időszakban a

teljes japán tőkekihelyezéshez képest az értékpapír vásárlás aránya az 1990-es év kivételével az 50-80 % közötti sávban mozgott, és jelenleg is növekvő tendenciát mutat. A japán tőkeáramlás jövőbeni várható jellegének és irányának vizsgálatához támpontot nyújthat a múltbeli gyakorlat és a portfolió-befektetéseket meghatározó alapvető körülmények változása. A tőkekihelyezések irányultságát tekintve az egyik fontos tényező a működő tőkepiacok elhelyezkedése. A pénzügyi rendszerek jellegét tekintve hagyományosan a fejlett gazdasággal rendelkező, angolszász típusú országokban működnek olyan tőkepiacok, amelyek képesek a hatalmas mennyiségű japán tőke fogadására. (Ez elsősorban az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, a New-York-i és a londoni tőzsdét jelenti.) A másik tényező a japán üzleti hagyományokban keresendő. A 80-as években japán iparvállalatok a termelés kihelyezésekor

elsősorban a fejlett ipari országok piacai felé törekedtek, vagyis a termelést a megcélzott piac földrajzi közelségében helyezték. A kereskedelmi bankok – az iparvállalatok és főleg a kereskedelem finanszírozására – ezekben az országokban leánybankokat létesítettek, amelyek a hazai kapcsolatok folytatásaként külföldön is szolgálták az iparvállalatok banki igényeit. A japán kereskedőházak rendszerint megelőzték mind az iparvállalatokat, mind a kereskedelmi bankokat, és a 80-as években szinte kizárólagosan bonyolították a Japánnal kapcsolatos kereskedelmet és támogatták a termelés kihelyezés finanszírozását. A 90-e évek elejére mindkét tényezőt tekintve alapvető változás következett be. Egyrészt a japán termelővállalatok közvetlen befektetései egyre inkább a fejlődő országok és ezeken belül a távol-keleti térség felé irányultak. (A közép- és dél-amerikai befektetések részben a NAFTA egyezmény

hatására visszaestek.) A termelővállalatoknak ezeken a területeken számlavezetésre, az anyavállalattal lebonyolítandó növekvő mértékű pénzforgalom lebonyolítására, fogóeszköz hitelekre, és kifinomultabb pénzügyi szolgáltatásokra volt szükségük. (Növekedett például az ún lefedezési műveletek iránti igény) Másrészről, ezekben az országokban a pénzügyi rendszer fejlettsége, a helyi tőzsdei tevékenység dinamikus növekedése már lehetővé tette a portfolió típusú befektetések kezelését is, és mód nyílott a meglévő portfolióállomány összetételének aktív változtatására. Az ázsiai országok jó része valutatartalékaiban növekvő arányban (20-22 %) alkalmazta a jent. A jen mint valutatartalék alkalmazása világszerte nőtt 1991-ig, ekkorra elérte az összes tartalékok 10 %-át, azóta azonban a részarány növekedése megállt. A nemzetközi portfolióbefektetések tekintetében a jen a dollár után a második

legfontosabb valuta: az eurojen állomány (betétek, letéti igazolások, kölcsönök és kötvények) fokozatosan növekszik, az eurokötvények mennyisége tekintetében, amely a teljes állomány mintegy 85 %-a, megelőzve az angol fontot és a svájci frankot. A jen szerepe összességében fokozatosan erősödik a Távol-Keleten, ami elősegíti a japán portfolió-befektetések ezen térségbe történő beáramlását. A tőke beáramlásának egy másik fontos serkentő tényezője, hogy az itt lévő fejlődő országok növekedési mutatói továbbra is nagyobbak a fejlett országokéinál. A gyorsabb növekedéssel párhuzamosan nő a tőkepiac kapitalizációja és az elérhető megtérülés is. A japán külföldi portfolió állomány jövőbeni változását illetően általánosságban elmondható, hogy – elsősorban a japán pénzügyi szektor további liberalizációja következtében – a likvid tőke áramlása a makrogazdasági mutatók változásait fogja

leképezni. A liberalizáció következő fázisaiban a kormányzat nem a pénzintézeti típusokat szabályozza, mint ez a múltban történt, hanem egyes tevékenységi köröket. A pénzintézetek számára a liberalizáció lehetőséget jelent, de ez automatikusan nem hozza magával a befektetői védelmet is. Valószínűleg ez lesz majd az az irányítói, szabályozói terület, ahol a legnagyobb változások várhatók az elkövetkezendő időszakban. A pénzügyi szektor megbízhatósága és a befektetők fokozott védelme a pénzintézetek tevékenységének a jelenleginél sokkal nagyobb átláthatóságán, a nyilvánosságra hozott adatok ellenőrizhetőségén és megbízhatóságán múlik. A japán pénzintézetekkel szembeni meglehetős bizalmatlanság legyőzése múlik e szabályozás sikerén. Ez tekinthető tehát a pénzügyi szektor liberalizációja következő, és talán legfontosabb időszakának. Prognózisok A jövőre vonatkozó előrejelzések

elég bizonytalanok. Korábban ,, a fejlettebb országok utolérése „ jól meghatározható cél volt, most azonban, amikor az ismert út véget ért, Japánnak az úttörő szerepét kell átvennie, nehezebb célokat kell kitűznie egy olyan helyzetben, amikor maguk a célok sem világosak. A viták megindultak, a konszenzus azonban távoli A közgazdászok egy részét különösen aggasztják az ún. ki üresedés ( hollowing out ) miatt növekvő munkanélküliséget ígérő prognózisok. Ezek szerint az ezredfordulóra már 6-7 % -ot elért munkanélküliség még tovább növekedhet, amelyet igen nehezen kezelhetőnek tartanak, különösen, ha emellett számolni kell a nagymértékű elöregedéssel és annak szociális, jóléti terheivel. A hivatalos kormánykörök és intézmények derűlátóbbak. A Nemzetgazdasági Kutatóintézet 1994. Szeptemberében közétett előrejelzése szerint 2010-ig a japán gazdaságban évi átlagban 3 %-os növekedés várható. Az

Intézet szerint pesszimisták azok az előrejelzések, amelyek szerint a jen gyors erősödése tönkreteszi a japán feldolgozóipart, és a termelés kihelyezése a gyorsan fejlődő ázsiai országokba a hazai ipar elfogyásához vezet. Véleményük szerint az új iparágak bővülése és a vállalatok újfajta működtetése lesz a jövőre nézve meghatározó. A high-tech területeken, és a fejlett információtechnikában meglévő japán előny megalapozza a japán vállalatok jövőbeli versenyképességét. A jen magas árfolyama a termelőket a termelékenység növelésére, a munkaerő – megtakarító technológiák fejlesztésére ösztönzi. Prognózisuk 2010- ig a vállalati beruházások évi átlagban 3,8 %-os emelkedését vetíti előre. A Japánt ért külgazdasági sokkhatások közül az elmúlt huszonöt év során a két legjelentősebb az 1973-as olajválság és az 1985-ös külső nyomásra bekövetkezett jen-felértékelés volt. Mindkét

megrázkódtatást rövid ideig tartó, a várható negatív következmények eltúlzásában megnyilvánuló pánik követte, majd határozott gazdaságpolitikai fordulat következett, melyre a gazdaág szereplői rugalmasan reagáltak. Az átmeneti visszaesést a hetvenes és a nyolcvanas évek második felében is gyors növekedés és erősödő gazdaság jellemezte. A statisztikákban mindkét esetben jól tükröződött a sokkot követő és azt túlkompenzáló, látványos struktúraváltás a termelésben, az exportban és a pénzügyi mérlegekben egyaránt. Több, mint húsz év távlatából visszatekintve látható, hogy az alkalmazkodás nemcsak a reálgazdaság rugalmas struktúraváltási sorozatából állt, hanem a gazdaság működési mechanizmusának lényegi elemei változtak meg. Az első olajválságot követően a lelassult növekedésből fakadó kényszerítő tényezők hatására tért át a gazdaság arra a pályára, amelyen haladva fokozatosan

„igazi” piacgazdasággá, a fejlett nyugati modellhez hasonlóvá vált. (A fokozatosság szó itt erősen hangsúlyos: a japán intézményi reformok bevezetésének ez volt az egyik legfontosabb jellegzetessége – egészen a legutóbbi időkig.) A gazdasági „rendszerváltáshoz” a kezdő lökést az adta meg, hogy a pénzügyi szektor ekkor – az első olajválság után – kezdett felszabadulni a központi irányítás, a merev adminisztratív szabályozás alól. Néhány évvel később a külső (elsősorban amerikai) nyomás is erősödött, hogy a japán piac kifelé nyitottabb, befelé szabadabb legyen. A gazdaság öntörvényű evolúciója és a külső nyomás együttesen azt eredményezte, hogy a nyolcvanas évek elejére a japán gazdaságirányítás kezéből kicsúsztak az ún. iparpolitikának azon legfontosabb eszközei (például a nem piaci tőkeallokáció vagy a kötött devizagazdálkodás), amelyek segítségével a szupergyors növekedést, a

japán „csodát” meg lehetett valósítani. A japán gazdaságnak azonban még ezután is bőven maradtak termelékenységi tartalékai és a gazdaságirányításnak is eszközei a további exportexpanzióhoz. A folyó fizetési mérleg többlete egyre emelkedett, és az ország a világ legnagyobb tőkeexportőrévé vált. Az aránytalanságok miatt viszont Japán és az Egyesült Államok között egyre éleződött a feszültség. Úgy tűnt, hogy egy drasztikusabb árfolyam módosítás visszafoghatja Japán világgazdasági térnyerését. Ezért (is) kötötték meg 1985-ben a P laza egyezményt, amely a dollár gyengítését szolgálta más valutákkal, így a japán jennel szemben is. Az 1985-ös jen-felértékelést rövid visszaesés, majd újabb strukturális alkalmazkodás és olyan gazdasági fellendülés követte, amelyre a hatvanas évek óta nem volt példa. Még 1991-ben is úgy tűnt, hogy nincs, ami a japán gazdaság expanzióját megállíthatná. Azután

kiderült egyrészt az, hogy az erős jen kétélű fegyver, másrészt pedig az, hogy a japán vagyonok kápráztató felértékelődése jórészt a pénzügyi spekuláció önmagát erősítő folyamatának eredménye volt. Létrejött az ún „buborékgazdaság”, melynek veszélyét a pénzügyi hatóságok nem vették idejében észre, és a „buborék” kipukkadását sem tudták megakadályozni. Az elmúlt öt év során a japán gazdaságnak csak igen lassan sikerült kilábalnia a recesszióból és a p énzügyi rendszerét ért súlyos válságból. Gyors talpraállásról, rugalmas alkalmazkodásról tehát a legutóbbi sokkot követően már nem beszélhetünk. A MITI és a Pénzügyminisztérium és általában a hivatalok gazdaságirányítási kompetenciájába vetett hit ugyancsak erodálódott, és ez is közrejátszott abban, hogy még a politikai rendszer is válságba került, ami szintén a k ilencvenes évek új jelensége volt. Az új „jelszó” az

átláthatóság és számonkérhetőség irányába mutató intézményi reformok, a gazdaság területén pedig a dereguláció lett. Amennyiben sikerül ezeket végrehajtani – ami valószínű, minthogy más hatékonyságnövelési forrás már nemigen mozgósítható -, akkor a g azdaság intézményei, irányítási módszerei egyre kevésé fognak különbözni más fejlett piacgazdaságokétól. Míg korábban a japán gazdaság története sugallhatta azt, hogy lehetnek „harmadikutas” megoldások, most majd ugyanennek az országnak a példája bizonyítja azt, hogy nem. Gazdaságtörténetileg visszatekintve, melyek voltak tehát a háború utáni időszak sokkhatásokra reagáló alkalmazkodásának „gyakorlati” lépései? Japán teljes demilitarizálása után, az amerikai mintát követő demokratikus intézmények meghonosítására úgy került sor, hogy a japánok „jó vesztesként” messzemenőkig kooperáltak a megszálló hatóságokkal a radikális, a

társadalmi-gazdasági rendszer alapjait érintő reformok bevezetésében is, viszont ez nem jelentette azt, hogy a reformok szellemével, tartalmával is azonosultak volna. Ha az intézmények és jogszabályok formális adaptációját vesszük csak figyelembe, akkor elmondható, hogy Japán eleget tett az amerikai elvárásoknak, azonban a japán tradíciókat, értékrendet vagy a gazdaságpolitikai gondolkodás logikáját nem lehetett a megszálló hatóságok direktíváival, kívülről átalakítani. Mindezt a reformok későbbi sorsa egyértelműen bizonyította. Amikor 1949-ben a népi Kína létrejöttével fordulat következett be a megszállás történetében (az USA értékei azt kívánták, hogy Japánban kezdetét vegye a tartós fellendülés), a fenntartható gazdasági növekedéshez első lépésben a súlyos egyensúlyzavarokat kellett megszüntetni. Ezt a célt szolgálta a sokk-terápia, a Dodge-féle stabilizációs program Ebben a rövid stabilizációs

időszakban a japán alkalmazkodás abban nyilvánult meg, hogy a restrikciós gazdaságpolitika bevezetésekor a Bank of Japán – a Dodge-program előírása szerint – megszorította a hitelezést, de nem sokkal később megnyíltak azok a banki kiskapuk, amelyeken keresztül elsősorban a befolyásos nagyvállalatok mégiscsak hitelhez juthattak, és a felszámolt zaibatsuk helyébe a bankok köré szerveződő vállalatcsoportok, a keiretsuk kerültek. Az 1950 n yarán kitört koreai háborúra Japán ismét gyorsan „reagált”: a megnövekedett keresletre válaszolva az USA fő hadiszállítójaként lazított a növekedés keresleti és a fizetési mérleg korlátján. Ezzel a gazdaság ráállhatott arra a növekedési pályára, ami már megfelelt a japán tervezők gazdaságfejlesztési elképzeléseinek. A koreai háború alatt nyilvánvalóvá vált ipari szűk keresztmetszetek (villamosenergetika, acélgyártás, tengeri hajószállítás és szénkitermelés)

felszámolására dolgozták ki az első nagy fejlesztési programokat. A háború utáni iparpolitika két évtizedig tartó fénykora éppen az említett területeken elért sikerekkel indult. A gyors növekedés, a gazdaságtörténetileg példátlan sebességű strukturális átalakulás és az ehhez szükséges mobilitás természetszerűleg nagy terheket rótt a lakosságra. Az ezekből az okokból származó társadalmi feszültségek azonban bőven a kezelhetőség határán belül maradtak. A változás sebességének tolerálása egyrészt magyarázható történelmi örökséggel, azzal, hogy a lakosság iskolázottsága és az iparban foglalkoztatottak szakképzettségefegyelme az ötvenes évek elején jóval magasabb szinten állt, mint más hasonló jövedelmi szintű országokban, másrészt pedig ez újabb bizonyítéka a japán társadalom szélesebb értelemben vett alkalmazkodóképességének. Az 1973. é vi energiaválság idején Japán az ún ol ajdiplomácia

eszközét vetette be: Miki Takeo miniszterelnök-helyettes beutazott nyolc arab országot, amelyeket – miközben élesen kritizálta Izraelt – baráti országoknak nevezett. Nagyszabású segélyprogramokat helyezett kilátásba a szegényebb arab országoknak. Egyidejűleg szorosabb kapcsolatot kezdeményezett a kőolajban szintén gazdag Iránnal és Indonéziával. A belgazdasági politikában a kormány adminisztratív korlátozások bevezetését fontolgatta: a parlament két olyan törvényt is elfogadott, amely szükség esetén szabad kezet adott volna a kormánynak ahhoz, hogy a hadigazdálkodás rendszerében alkalmazott módszerekhez hasonlóan centralizálja és korlátozza az olaj és egyéb, stratégiai fontosságúnak tartott termékek felhasználását. A fellépő inflációs nyomásra válaszként a pénzügyi kormányzat, Fukuda Takeo pénzügyminiszter (későbbi miniszterelnök) vezetésével drasztikus beavatkozásokra szánta el magát. A háború utáni

évek hiperinflációját 1949-ben megszüntető sokkterápiához hasonló intézkedéssorozatra került sor. A kamatlábakat és a kötelező tartalékrátát jelentősen megemelték A hitelkihelyezések felett a Bank of Japán szigorúan kezdett őrködni. A monetáris restrikciót aztán 1974 tavaszától fiskáli megszorítások is követték. Természetesen a vállalati szféra rugalmas reagálása nélkül nem lehetett volna – most már egy lassúbb növekedési ütemre átváltva – stabilizálni a gazdaságot. A 10 % -os növekedésre méretezett, feleslege kapacitásokkal és a bővében levő munkaerővel a kiutat az export növelésében találták meg, ehhez azonban ismét versenyképessé kellett tenniük a termelést, át kellett alakítaniuk a t ermékszerkezetet, csökkenteniük kellett a fajlagos energia- és anyagigényességet és minden egyéb költséget, ezen belül is a munkabéreket. Mindezeket igen sikeresen és gyorsan valósították meg, s a szerkezeti

változások lezajlottak a kivitel összetételében is. Az átalakulás olyan hatásfokkal ment végbe, hogy néhány éven belül ismét a kíméletlen japán exportoffenzívát szidták világszerte, ha ezen valamelyest enyhített is az időközben – az alkalmazkodás újabb jeleként – felfutó közvetlen tőkeexport tevékenység. A japán gazdaságra a következő nagymérvű sokkhatást az 1985. szeptember 25-én a világ öt vezető gazdaságának pénzügyminisztere által megkötött ún. Plaza-egyezmény mérte, amelynek értelmében a német márkát és a japán jent felértékelték a dollárhoz képest. Első lépésben ez annyit jelentett, hogy a dollár jen-árfolyama 240-ről 210-re csökkent, de ezzel egyúttal kezdetét vette a dollár szabadesése: hat hónap múlva már csak 180 j ent, 1986-ban 150 jent, majd 1988-ban már csak 120 j ent ért. Az árfolyam-sokk első lépésben a feldolgozóipari profitok zuhanásához vezetett. Az érintett

nagyvállalatok azonban – megfelelő kormányzati támogatással a hátuk mögött – újra válaszoltak a kihívásra. Felülvizsgálták üzleti terveiket, költségeik nagyságát és szerkezetét. Beindult az ún „ristura” (restructuring) kampány. Ahol csak lehetett, lefaragták a kiadásaikat, és beszállítóikkal szemben is határozottan felléptek: elvárták, hogy azok is „racionalizálják” és csökkentsék áraikat. A jen erősödése, az endaka által sújtott vállalatok a magasabb hozzáadott értékű termékek arányának növelésével új, technikai bevezetésével csúcsminőségre való törekvéssel változtattak termelésük mikroszerkezetén. Ezzel párhuzamosan tömeges méretekben is beindult a feldolgozóipari kapacitások országon kívülre, főleg Délkelet-Ázsiába történő kitelepítése. (Az export ilyen jellegű „kiváltása” elsősorban a kivitel két „nagyágyújára”, az elektronikára és az autógyártásra volt jellemző.)

A sikeres szerkezetváltásokról legjobban az a tény tanúskodott, hogy miközben a jen értéke dollárban megkétszereződött, Japán kereskedelmi mérlegtöbblete az USA-val szemben a duplájára emelkedett. Az újabb sikerkorszaknak a 90-es évek elején az vetett véget, hogy a pénzügyi folyamatok elszakadtak a r eálszféra tényleges teljesítményétől. Spekulációs aktivitás kísérte a pénzügyi szektor fokozatos internacionálódását. A telek- és ingatlanárak ugrásszerűen emelkedtek, elszabadultak az árak a tokiói tőzsdén is, miközben a részvényárak és a hozzájuk tartozó vállalatok teljesítménye között már nem volt semmi kapcsolat. S talán a háború utáni időszak folyamán most először, a pénzügyi hatóságok annak ellenére sem tették meg kellő időben a korrekciós lépéseket, hogy a pénz- és ingatlanpiacok e szokatlan – az áruk és szolgáltatások piacára át nem gyűrűző és a béreket sem befolyásoló –

hiperinflációja nem volt titok előttük. Az ez alkalommal elmaradt, illetve késedelmes alkalmazkodást a piac maga hajtotta végre: a buborék kipukkadt, az ingatlanárak a korábbiak felére-harmadára zsugorodtak, a v állalati vagyonok leértékelődtek, és így a felvett hiteleik egy jelentős részének visszafizetése ellehetetlenült. A bankok és a pénzintézetek pedig ott maradtak a jen milliárdok ezreiben mérhető, befagyott követelésekkel. A gazdaságpolitika alkalmazkodókészségének fennmaradásáról viszont az tanúskodott, hogy a 90-es években – a többi fejlett ipari országot követve – Japánban is sor került a kormányzati kiadások GDP-hez viszonyított részarányának növelésére. (Az 1980-ban és 1990-ben még egyaránt 32 %-os mutatószám 1996-ra meghaladta a 36 %-ot, s ezzel az USA-ét már meg is előzte, Svájcéval, Írországéval és Ausztráliáéval közel megegyezett, a többiekétől viszont jelentős mértékben elmaradt.)

Minthogy a jól bevált monetáris és fiskális eszközök már nem bizonyultak elégségesnek (például a d iszkontkamatláb már olyan alacsonyra esett, hogy tovább már nem lehetett csökkenteni, és a (pót)költségvetéseken keresztül bepumpált jen milliárdok ezrei sem vittek elegendő lendületet a gazdaságba), úgy tűnt, hogy csak a régóta esedékes deregulációval lehet rendbe tenni a tartósan gyengélkedő gazdaságot. Az EPA 1994-ben kiadott Fehér Könyve szerint például a Japánban előállított hozzáadott értéknek 42 %-át érintette valamilyen bürokratikus szabályozás. A túlszabályozott szektorok felszabadítása, a versenyt korlátozó praktikák megszűntetése elkerülhetetlenné vált. A haladás folyamatos, de nagyon lassú A reformok végrehajtása nagyrészt a minisztériumokra van bízva, akiknek egyúttal azt a feladatot is teljesíteniük kell, hogy saját hatalmukat, befolyásukat csökkentsék – a "rendszerváltással"

szembeni ellenérdekeltségük így érthető. A politika szférájában azonban, úgy tűnik, új időszámítás kezdődött. A kilencvenes évek eleje óta tartó válság következtében a politika ma már jóval nyitottabb és demokratikusabb, mint korábban volt, még akkor is, ha a továbblépés, az igazi reformok megvalósítása érdekében – a piacgazdaság teljesebbé tétele mellett – sokan éppen a demokrácia kiszélesítését szorgalmazzák. Az eddig elért változásokat és a jövőbeli célkitűzéseket akár a japán alkalmazkodókészség újabb bizonyítékaként is értékelhetük. Persze a valóságos változások most is a vállalati szférából indultak el. Csökkentették a rezsiköltségeket, külföldre helyezték termelésük egy részét, és nagyobb részben kezdtek támaszkodni az importból származó alkatrészekre vagy akár késztermékekre is. Nem csupán az ún. lemaradó iparágakban (például az acélgyártásban és a h ajóépítésben)

történtek „áramvonalasító” lépések. Még az olyan nagymenő is, mint például a Matsushita Electric három év alatt tízezer alkalmazottját irányította/képezte át más munkakörbe. A Toyota 1998ig hazai termelését 3,5 millió darabra, a külföldit 2,5 millió darabra kívánja felfuttatni, és – mintegy a japán autóipart amúgy is jellemző termeléskihelyezés példájaként – „új nemzetközi üzleti tervében” három év leforgása alatt több, mint 16 milliárd dollárnyi külföldi befektetést helyezett kilátásba. Ennek során az 1994éÉvi 48 %-ról 1998-ra 65 %-ra emelnék a külföldi eladásokban a külföldön előállított termékek részarányát. Teszi mindezt akkor, amikor Amerikában a Ford, Európában a Renault (ideiglenes) gyárbezárásokra kényszerült. Odahaza sem tétlenkedtek: az új modellek – melyekből csupán 1996-ban 11-et dobtak piacra – kialakításának időtartamát 18 hónapra rövidítették le, a termelési

költségeket éves szinten körülbelül 800 millió dollárral csökkentették, és olyan motorokat fejlesztettek ki, amelyek 30 %-kal kevesebb mozgó alkatrészt tartalmaznak. Mindemellett tevékenységi körük diverzifikálása érdekében 2000-re forgalmuknak mintegy 10 % -át már új fajta területekről akarják realizálni: e körben a mobil telefonoktól a sport- és luxushajókon át az előre gyártott házakig mindenféle termék megjelenhet, sőt még a áramfejlesztési üzletágba is be kívánnak szállni. Összességében az új szolgáltató iparágakban 1992 é s 1996 köz ött 8 % -kal nőtt a foglalkoztatottak száma, miközben a feldolgozóiparban ugyancsak 8 %-kal csökkent. Különösen figyelemre méltó, hogy a feldolgozóipari vállalatok 99 %-át és az ágazat termelésének 51, hoz záadott értékének 56 % -át, foglalkoztatottjainak 72 % -át képviselő ún. kis- és középvállalatoknál (amelyeknél az alkalmazottak száma nem éri el a 3 00-at)

is igen sikeres alkalmazkodási stratégiák terjedtek el: a piac egy speciális szegmensét kiválasztva a náluk jóval nagyobbakat is beszállítóikká tudták tenni (például Nintendo); teljesen új termékekkel vagy új területeken léptek fel, akár úgy is, hogy maguk fejlesztették ki e termékeket; növelték áruik hozzáadott értékét. Könnyen meglehet, hogy a jövő Sony-jai, Casio-i, Kenwood-jai bontogatják szárnyaikat!? A változások szele a híres-nevezetes japán management módszereket sem hagyta érintetlenül. A gyár forradalmasításaként értékelt újítás lényege az eddigiekben szinte abszolutizált szerelőszalag megszüntetésében ragadható meg. A Nippon Electric Company saitamai gyárának elnöke a f utószalagot csak felesleges különcködésnek véli, amely „zabálja az áramot, foglalja a helyet, anélkül, hogy bármilyen értéket is hozzáadna a termékhez. Mindössze arra jó, hogy a tárgyakat az egyik helyről a másikra

eljuttassa. De ha belegondolunk, magukat az embereket is közel ültethetjük egymáshoz annyira, hogy ne legyen szükség a szállítószalagra. Nem nehéz az ötlet mögött újra felismerni a hagyományos és az új kettősségét: míg egyfelől a japán hellyel, anyaggal, energiával való takarékoskodással, a miniatürizálással van dolgunk, másfelől viszont - az évtizedekkel korábban már Svédországban is feltűnt –"humanizálás” szempontja húzódik meg a háttérben. Az U-alakban leültetett munkacsoport tagjai a korábbi szigorú munkamegosztás helyett többfunkciós szerepet töltenek be, s a termelékenység 40-45 %-os emelését érték el. A cég vezető menedzsere magyarázatképp még hozzá teszi: „Az automatizálás természetesen növeli a termelékenységet – de csak egy bizonyos pontig, mivel a gépek nem tudnak gondolkodni. Az emberek viszont korlátlan potenciállal rendelkeznek. Csupán a megfelelő motivációt kell megadni nekik és

hihetetlenül hatékonyak lesznek.” A világhírű Citizen óragyárban nem adták fel az automatizálás nyújtotta előnyöket, sőt az egyébként megreformált – a feleslegesen megismételt minőségi ellenőrzési funkciókat kiiktató – kontrol-folyamatba is beépítettek automata minőségvizsgálókat. Az 1994-ben bevezetett CSK 50 (csökkentsük a költségeket 50 %-kal) elnevezésű program keretében „hagyományos” módszerekkel is éltek: például lerövidítették az egy-egy alkatrész elkészítésére szánt időt, és két év alatt több, mint 1300 dolgozót tereltek át a cégen belül újabb üzleti lehetőségekkel kecsegtető területekre. Az 1996 végén az Iparszerekezeti Tanás által a miniszterelnök részére készített jelentésben 14 olyan „iparágat” jelöltek meg, amelyek lelassíthatnák-megakadályozhatnák a japán vállalatok – s velük együtt a foglalkoztatás – külföldre települését. Az 1995-ben összességükben közel 9

millió foglalkoztatottal mintegy 1.500 milliárd dollárnak megfelelő piacot ellátó területek 2010-re 15,5 millió főnek adhatnának munkát, s – mai árfolyamon számítva – piacuk elérhetné a 4.400 milliárd dollárt Zárógondolatok Egy többéves kollektív kutatást lezáró, monográfia-terjedelmű munka összefoglalójában mindig nehéz röviden megfogalmazni a belőle leszűrhető „tanulságokat”, hiszen a kutatás során minden egyes részterületen számos megfontolásra-továbbgondolásra érdemes tény és összefüggés merül fel. A japán társadalom hagyományos értékrendjében bekövetkezett változások mindenekelőtt azt sugallják számunkra, hogy mind kevésbé állják majd meg helyüket azok az idehaza széles körben elterjedt érvelések, amelyek a "japán példát” tőlünk távolinak és idegennek és éppen ezért számunkra figyelemre sem méltónak tartják. A japán gazdaság alapvető sajátosságairól valamelyest is

informálódott „nyilatkozók” legalább arra gondolhatnának, hogy e földrajzilag valóban távol eső országban ugyanúgy „vegyesgazdasági” formák (állami és magán szféra, kis- és nagyvállalatok együttműködése, nyitottság és piacvédelem stb.) egészítik ki egymást, mint nálunk, s még a politika, illetve az ideológiák terén is hasonló főáramlatokkal – és szélsőségekkel – lehet találkozni. De ha másért nem, merő pragmatizmusból is érdemes felfigyelnünk arra, hogy a hivatalos japán segélypolitika éppen a piacgazdaságra való átmenet és a k örnyezetvédelem ügyét tartja támogatandónak térségünkben, amelyekben tagadhatatlanul elkel a segítség Magyarországon is. A japán gazdaság fő területein bekövetkezett és továbbra is zajló változások viszont már konkrétabban is azok malmára hajtják a vizet, akik –természetesen nem felejtve hazánk földrajzi és történelmi adottságaiból eredő euro-atlanti

hovatartozását – a magyar kül- és külgazdaság-politika többoldalúságáért szállnak síkra. A Japánban tartósan is lassúbbá vált növekedési ütem (évi átlagban 2-3 % fényében a mi jelenlegi teljesítményünk egyáltalán nem szégyellni való, s a jövőt illetően egyre nőni fog japánok érdekeltsége régiónkban. Ráadásul mind több jel utal arra, hogy térségünkből minket választanak ki globális érdekeik „képviseleti alközpontjának”, fontolóra véve akár még nyugat-európai jelenlétük „hátrébb” vonását is. Ennek esélyeit az növelte meg, hogy – mivel a japán gazdaság sikereiben döntő szerepet játszott a külső tényezők változásához való alkalmazkodás készsége – jelentős pozitívum a szemükben, hogy Magyarország békés úton tudta megvalósítani politikai rendszerváltását, majd pedig egyaránt jeleskedett a t ulajdonlás, a t ermelés és a külkereskedelem szerkezetének gyors és eredményes

átalakításában. Természetesen üzleti megfontolások nélkül a japán beruházók és kereskedők nem fordulnának megnövekedett intenzitással Magyarország felé. Már említett globális tőke- és áruelhelyezési érdekeiken túl több tényező is ebben az irányban hat. Ezek között elsőként említhetjük az ország kereskedelmi mérlegtöbbletéből eredő megújuló nemzetközi feszültségeket, a most már tartósan 200 milliárd dollár feletti valutatartalékokat és a mindezek által és a hazai üzleti klíma által is ösztönzött „kifelé” tekintésüket. Ugyanakkor – éppen a feszültségektől terhes amerikai és délkelet-ázsiai kereskedelmi többletek miatt – újabb piacok felkutatása és lehetőleg helyszíni termel(tet)éssel való megszerzése elsőrendű érdekükké vált. Régiónk és benne hazánk bérszínvonallal „korrigált” munkakultúrája, piaci érettsége, növekvő vásárlóereje meg is teremti a kellő vonzerőt számukra.

Infrastrukturális fejlesztési terveink további lendületet adhatnak felénk fordulásuknak. A tőlük várható tőke, az átvehető technika és menedzsment módszereik számunkra pedig egyértelműen hasznosak, így még a különféle beszállítói/alvállalkozói pozíciók megszerzése is érdekünkben áll. Szerencsénkre biztatásukhoz egyre bővülő érvanyaggal rendelkezünk, ami egyúttal az ő számukra is referenciaként szolgálhat: saját országuk már itt lévő reprezentánsai, a Suzuki, a – Sony, a TDK, a Denso, a Tomen (és még sokan mások) nem ok nélkül jöttek ide, és maradtak is itt, sőt további fejlesztéseket is terveznek. Ugyanezek a cégek sem csak a magyar piac miatt, hanem a régió ellátása céljából fektettek be nálunk, s közülük nem egy már ma is szállít innen Nyugat-Európába, sőt „vissza” Japánba is. Magyarországon már erős és széles japán „bázis” épült ki: a régión belül itt él a legnagyobb japán

kolónia; a Japán Külkereskedelmi Szervezetnek, a J ETRO-nak és a külügyminisztériumokhoz tartozó Japán Alapítványnak is van budapesti irodája; működik Magyar-Japán Gazdasági Klub és Magyar-Japán Baráti Társaság; Japán Termelékenységi Központ; Japán Kelet és Délkelet-Ázsia Kutató Központ; mind szélesebb körben terjed a japán nyelvoktatás; nálunk kétévenként Japán Kulturális Fesztivált rendeznek; Kelet-Európában itt volt először (éppen 1997-ben) japanológus kongresszus, amelyen az ő Nobel-díjas írójuk, Oe Kenzaburo tartotta a nyitóelőadást, és még valóban hosszan folytathatnánk e felsorolást. Jól támaszkodhatnak tokiói követségünkre is, amely most már gazdasági képviseletünket is ellátja, és – a nagyköveten és feleségén kívül is – több japánul beszélő munkatárssal működik. A japán „zászlóshajók” megtelepedése után (a legnagyobb vállalatok és kereskedőházak már több évtizede

képviseltetik magukat Magyarországon) elérkezettnek látszik az idő a kis- és középvállalati szektor résztvevői számára, akik részéről mi is megnövekedett érdeklődést tapasztaltunk. Amúgy is általános jelenség, hogy ezeknek egy része beszállítóként követi külföldre a nagy japán vállalatokat. Ők jó partnerekre lelhetnek a méretnagyságban hozzájuk közelebb álló magyar cégekben. Egy ilyen széles bázison nyugvó japán jelenlét jó alapot nyújthat a Japán részéről is megfogalmazott elképzelés megvalósításához: Magyarországnak Japán regionális bázisává fejlesztéséhez. Így azután a japán jelenlét, és persze a Magyarország külföldi tartozásai mögött jelentős részben meghúzódó japán tőke maga is, hozzájárulhat ahhoz, - és egyúttal újabb vonzerőt gyakorolhat a szigetországból eredő további behatolásra -, hogy terveinknek megfelelően hazánkból regionális pénzügyi és idegenforgalmi (al)

központ váljék. Tartalom: Bevezető Változások a társadalom hagyományos értékrendjében Változások a gazdaság fő területein -Munkaerőpiac -Megtakarítások, beruházások -Infrastruktúra -Műszaki fejlődés, K+F -Dereguláció a pénzügyekben Prognózisok Zárógondolatok